Azt hittem, hogy múlt héten jelentkeztem, és csak most jöttem rá, hogy mégsem. Tologatom mindig a bejegyzések megírását, de lassan itt a szeptember vége, és megint alig jelentettem, úgyhogy itt vagyok - még ha álmosan és fáradtan is.

Hogy haladtam-e abban az ügyben, amit az előző bejegyzésemben emlegettem? Hát nem, de mégsem érzem magam rosszul, mert igazából azon kívül, hogy a várakozás megöl, végül is jól vagyok. Előző héten már sokkal többet beszélgettünk, mint eddig, ami talán annak is köszönhető, hogy khm, rászóltam múltkor, hogy miközben a hajamat szárítja, nem ártana beszélgetni, mert ez így... nem jó. És mintha kicserélték volna, be nem állt a szája, aminek nagyon örültem, mert azt hittem, hogyha mi egyszer tényleg beszélgetni fogunk, akkor az tök kínos lesz egy csomó szünettel. De mégsem.

A héten meg történt két olyan beszélgetés is, ami alapján talán merek egy kicsit bizakodni. De először az előzmény, csak hogy értsétek. Még tavaly októberben megkeresett a volt osztálytársam, mikor ő is Pécsre került, hogy látott engem a városban, és megtetszettem neki. Akkor nem volt senki komoly, én meg azt a korszakomat éltem, hogy benne lettem volna ilyen hülyeségekben. Végül nem történt semmi, mert nem jött el, aznap esett az eső, elvileg ez volt a kifogás. Nem éreztem magam rosszul meg megalázva sem, mert nem is vártam tőle többet. Ez a szülinapom hetében történt, akkor a szülinapom vasárnapra esett, amikor is buliztam egy jó nagyot a csoporttársammal. A buliban megismerkedtem egy sráccal, aki annyira elbűvölt, hogy nem tudtam meg a nevét, viszont akartam folytatást, úgyhogy decemberig őt kerestem, a volt osztálytársamnak meg nem adtam második esélyt, mert balfék volt, nem élt az elsővel sem. Közben novemberben megismertem egy másik srácot, akivel alakult a dolog, csakhogy december elején megtaláltam a srácot a buliból. Vele kezdtem el járni, de nem tartott sokáig, mert úgy éreztem, hogy megfojt, és nagyon terhes lett nekem ez a kapcsolat. Meg rájöttem, hogy a másik srác jobban bejön. Na bumm, akkor januárban vele alakulgattak a dolgok, közben volt osztálytársam megint írt, és végül februárban megint találtam egy új srácot, közben meg dobtam a többit, de végül vele meg nem jött össze a dolog. Na, ez az előzmény, igazából nem kellett volna elmesélnem az egészet, mert most meglehet rólam a véleményetek, na mindegy.

Tehát, ez a volt osztálytársam már megint megkeresett. Azt tudni kell, hogy mi nagyon nem voltunk jóban középsuliban, ő folyamatosan cseszegetett engem. Mondjuk nekem kilencedikben tetszett, de utána eléggé rendesen leépítette magát a szememben. Szóval most eszem ágában sem volt igent mondani neki, egyrészt mert nekem Marlon Brando jön most be, másrészt meg ennél több indok nem is kell, nem? Viszont szóbajött az üzletben a dolog, és Marlon Brando anyja is érdeklődött a dolog iránt, majd tegnap meg ma is volt két olyan párbeszéd, amit most nem részleteznék, de simán félre lehetne érteni.

És most megint ott vagyok, ahol a part szakad: mert megmondtam a volt osztálytársamnak, hogy nekem más tetszik (ez így volt fair), de nyilván egyszerűbb lett volna őt választani, mert róla tudom, hogy tetszem neki, és még ha nem is komolyan érdeklődik, azért elszórakozgatni vele jó lett volna. HA nem lenne Marlon Brando. Hiába van bennem az, hogy lehet, hogy nemet mond nekem, én akkor se tudnék máshoz futni most, máshoz menekülni. És most először, hogy volt ez a két félreérthető párbeszéd, van bennem az, hogy talán mégsem olyan szürreális az, hogy aki tetszik nekem, annak én is.

Csak félek nagyon még mindig. Félek, hogy most ezt félre fogom érteni, és egy hatalmas pofonba fogok beleszaladni. De szerintem az anyja akkor is tudja. Van egy olyan érzésem, hogy rájött.

Hát hamarosan meg fogom tudni.

Azon gondolkodtam, hogy mikor fejlődtem így vissza. Jó, sosem voltam egy mit tudom én milyen bátor csaj, de ha belegondolok, régen ha szerettem volna valamit, vagy hogy pontosabb legyek, valakit, akkor tettem érte. És nem érdekelt, hogy visszautasítottak, mármint fájt meg nyilván rosszul esett, de nem volt akkora tragédia, hogy is lehetett volna. Egyrészt mert (és tényleg ez a legjobb "kifogás") ez nem a világ vége. Ugyan mi van ebben? Semmi. Megy tovább az élet. Másrészt meg mindig jött egy következő. És egy következő. Aztán újabb és újabb. Számomra olyan srácot találni, akit crusholhatok, nem nagy kihívás. Tipikus mérleg vagyok, keresem a szerelmet (csak az nem keres engem).

De érdekes módon, ahogy nőttem fel, és ahogy a "gyermek szerelmeknek" nem volt tétje, úgy a mostaniaknak már annál inkább. A nem tudom hanyadik sikertelen próbálkozás után már nem tudok csak úgy odaállni a másik elé. Ebből a szempontból sokkal visszafogottabb és érzékenyebb lettem, szándékosan persze. Mert hiába, pont a huszadik (hasra böktem csak) visszautasítás után nem kellene nagy dolognak beállítani ezt az egészet, nem azt mondom, hogy jöjjön rutinból, de hozzá tudnék szokni. Ellenben nekem egyre jobban fáj. Sokkal rosszabbul esik, ha a 18-19-20 éves fejemnek mondanak nemet, mintha a tizenhat évesnek. Pedig még csak azt sem mondhatom, hogy micsoda korban vagyok benne, ha most nem találok senkit, akkor sose.

Volt egy átmeneti javulásom egyébként, mikor elkezdődött az egyetem. Nem voltak olyan igazi hosszútávú kapcsolataim, de ilyen-olyan érdeklődés azért beesett. És volt, hogy kezdeményeztem. Tavaly abból lett kapcsolatom, hogy megtaláltam azt a srácot a neten, akivel egy buliban jöttünk össze, és utána még jártunk is (igaz nem sokáig). Jött még valaki, akivel meg egy kocsmában találkoztam, és utána még hónapikig elvoltunk. Na őt el mertem hívni! Igaz, nem fogott meg ennyire, mint a mostani crushom (akit amúgy Marlon Brando-nak szoktam hívni, mert nagyon hasonlít rá), szóval nem is volt olyan rossz érzés, hogy végül nem lett belőle semmi. De itt meg nyilván nem is úgy állok hozzá az egészhez, mert Marlon Brandót nagyon kedvelem, és nem csak úgy, mint egy srácot, hanem mint embert. Mondjuk ez azért is van, mert közel áll ő is, meg az anyja is a családomhoz.

Ha róla van szó, valahogy leépül az önbizalmam. Nyilván azért, mert jobban tetszik, mint ahogyan más srácok szoktak, meg egy kicsit speciális is a helyzet, mert én kicsit olyan vagyok az anyjának, mintha a lánya lennék. Az eltelt hetek során annyi minden hülye indokom volt, hogy miért NE hívjam el, szabályosan futószalagon gyártottam ezeket a badarságokat. Sok a vendég, itt az anyja, itt az én az anyám, most éppen hazament, most éppen csinálom a vendéget, más dolgom van, most ezért, most amazért, most rossz kedve van, hallottam, hogy mostanában ideges. Olyan sok felesleges görcsölés, hogy már megszámolni sem tudom. És miért? Ha nemet mond, ezek úgysem számítanak. Várhatok a tökéletes pillanatra, amikor sütni fog a nap, nem lesz bent tíz vendég, éppen jó kedve lesz, ez mind hiába, ha nem lesz a válasz. És hogy miért vagyok ilyen pesszimista?

Hát csak megszoktam, hogy akinek nekem tetszik, annak én soha. Az életemnek annak a béna időszakában vagyok még, hogy csak az ilyeneket fogom ki. Mondjuk ezt még nem tudom biztosra, de van egy ilyen halvány sejtésem. Július óta még mindig nem léptem semmit vele kapcsolatban, pedig egyre jobban megkedveltem. Mondjuk örülök, hogy júliusban meg augusztus elején még nem csináltam semmit, mert meg kellett ismernem egy kicsit jobban. Mondjuk ha nemet mond, akkor teljesen mindegy, hogy egy hét vagy két hónap után mondott nemet. Csak most már tényleg annyi idő eltelt, hogy nem kellene tovább húzni. Már csak azért sem, mert egyre jobban félek.

Félek, hogy mikor anyu azt mondja, hogy van egy rossz hírem & ennek nem fogsz örülni, az azt jelenti, hogy lett barátnője. Félek, hogyha egy vendég megkérdezi az anyját, hogy mindkét fia kapcsolatban van-e, azt mondja, hogy igen. Félek, hogy úgy lesz barátnője, hogy meg sem próbálhattam elmondani neki, hogy mit érzek. De attól még jobban félek, hogy nemet mond... Pedig sokkal jobb lenne, ha tudnám, hogy hányadán állunk. Akkor tovább léphetnék, és kereshetnék valaki mást. Viszont őt is megnyugtathatnám, mert egyszer azt mondta, hogy ő nem kellene senkinek. Tudná, hogy de, nekem kellene. De hát mit ér az egész, ha nem mondok neki semmit? Elszégyelltem magam, hogy úgy viselkedem mindjárt 21 éves létemre, mint egy 13 éves kiscsaj. Akkor még megbocsátható volt, sőt, teljesen normális szerintem, hogyha tetszett egy fiú, akkor nem tudtam/mertem kifejezni (de nálam pont fordítva, akkor ment, most meg nem). De most? Elvileg felnőtt vagyok. Miért írom nem tudom hányadik posztomat arról, hogy NEM.MEREM.ELHÍVNI.MERT.FÉLEK.HOGY.NEMET.MOND.? Ahelyett, hogy szimplán odaállnék elé, és lesz ami lesz. Olyan jól eldöntöm mindig, aztán ha tényleg ott áll előttem, nem bírok megszólalni. Szerintem a saját nevemet se tudnám kinyögni.

A héten azt mondta anyu egyik vendége, egy idős néni, akinek semmi köze hozzánk, meg nem is tudja, hogy nekem tetszik Marlon Brando, hogy jól néznénk ki együtt, illünk egymáshoz. Lehet, hogy rossz vagyok, de olyan jól esett, hogy egy kvázi idegen ezt mondja, mint külső szemlélő.

Ha nem jön össze a dolog, akkor azért ne jöjjön össze, mert ő nem lát bennem semmit, ne azért, mert túl gyávák vagyunk a másikhoz. Az ő személyisége dettó olyan, mint az enyém, alig mer hozzászólni a másikhoz (az anyja is mondja, meg látom is rajta). Egy picit nem reménykedhetek abban, hogy összejöhet a dolog, csak ő ugyanúgy fél, mint én? Ezért ne legyen belőle semmi? Nem! Meg akarom adni az esélyt ennek a dolognak. Inkább írok róla egy nemet mondott posztot legközelebb, mint még egy "már megint nem tettem semmit" bejegyzést. Mert ez így nagyon nem jó.

Én meg akarom mutatni neki, hogy vagyok olyan felnőtt, hogy ki tudom fejezni neki, hogy tetszik. Ha meg nemet mond, hát ez van... de legalább voltam olyan "tökös", hogy megtettem.

Ritka rossz hétvégém volt, ami azt illeti. A bátyám hazajött, na nem miatta volt rossz, neki különösen örültem, mert egyre ritkábban látom (legutóbb egy hónappal ezelőtt). Nem, inkább azért volt a rossz hétvégém, mert apám megint bealakított. Nem jó vele a kapcsolatom, nem tudom, hogy írtam-e már erről ebbe a blogba. Tinédzser koromban történhetett valami, amit a mai napig nem értek, hogy mi, mármint nem emlékszem konkrét esetre, mert amikor középiskolás lettem, akkor romlott meg iszonyatosan a kapcsolatunk. Sose volt olyan hű de közeli, de azokban az években pláne nem. Azóta meg még annyira se.

Apám mindig úgy kezel, mintha egy hatalmas nagy csalódás lennék neki. Mintha ő elképzelt volna rólam valamit, és annak a képnek nem tudok megfelelni. Bármit csinálok, neki az soha nem jó. Úgy kezel, mintha bűnöző lennék, mintha bármikor is okot adtam volna neki arra, hogy szégyenkezzen miattam. Ez a a sulis dolog miatt pláne ki van akadva. Pedig egész egyszerűen csak arról van szó, hogy valami nem jött be, és váltani akarok. Miért olyan nagy baj ez? Az élet nem egy egyenes vonal, amit elkezdesz valahol, és akadálytalanul a végére érsz. Tele van bukkanókkal, hibás döntésekkel, megbánással, de tanul belőle az ember. De ha én szeretnék váltani, és nem akarok benne maradni a rosszban, az mért akkora probléma?

Ebből volt konfliktus a hétvégén. Vagyis csak annyi, hogy volt egy megjegyzése, ami nekem hihetetlenül rosszul esett, és kicsit megorroltam rá. Bár igazából nem akarok feszült légkört, és nem akarok erre hazajönni, hogy neki milyen kedve van, meg azt lesni, hogy most jó hangulatban találom vagy nem. A középiskolás éveim erről szóltak, és nem akarok még egy menetet. Mondjuk Pécs abból a szempontból jó volt, hogy akkor nem kellett őt napi szinten elviselnem, de ha ez így halad, akkor én abba bele fogok betegedni lelkileg.

Miért kell megnehezíteni azt, ami már alapból is nehéz?

Tegnap hazaköltöztem Pécsről. Mondjuk már egész nyáron itthon voltam, és csak egyszer mentem át, még júniusban, szóval ez nem olyan nagy költözés volt, csak a cuccaim lettek áthordva. Meglepően gyorsan ment, egy óra alatt összedobáltunk mindent, és már jöttünk is haza.

Megkönnyebbültem, megmondom őszintén. El se tudom mondani, hogy mennyire jó érzés, hogy ott hagytam ezt a várost. Nem, igazából még csak nem is az volt a baj, hogy magát Pécset nem szerettem... elnézést minden pécsi olvasómtól, de egyszerűen nem tudtam megkedvelni. Pedig jártam én ide-oda, nagyon sok kocsmát meg szórakozóhelyet bejártam, szóval még csak nem is ez a probléma, de valahogy sose éreztem ott jól magam. Úgy érzem, mintha elszakítottam volna egy nagyon erős kötelet, de nem bánom.

Azt gondoltam, hogy nehezebb lesz majd elszakadni a barátoktól, de ők maguk könnyítették meg a dolgot azzal, hogy nem is kerestek. Konkrétan két csoporttársam írt, hogy mi van velem, ahhoz képest, hogy állítólag a többiekkel is jóban voltam. De hát így csak elviselhetőbbé tették a dolgot. Na jó, még hétfőn-kedden kicsit odavoltam, főleg hétfőn, ez a rossz idő még oda is tett a kedvemnek. Meg belegondoltam abba, hogy basszus most éppen órán ülnék, és nem az óra hiányzott, meg nem az, amit tanultam, hanem csak úgy maga a rutin, meg a körülmények, meg a beszélgetések. Viszont most, hogy hazaköltöztem, úgy érzem, hogy levettek egy baromi nagy terhet a vállamról, vagyis én vettem le magamról, úgyhogy most már el merem engedni magamat, és kicsit élvezni... úgy magát mindent. Bent az üzletben szeretek dolgozni, ugyan vannak olyan vendégek, akik még nem szoktak meg, meg akik észre sem vesznek, de azért a többség a pozitív kategória. Ez már csak két hónap után is sokkal jobban fog hiányozni, mint a suli.

Amúgy elkezdtem a héten edzeni, de mivel tegnap közbejött ez a költözés, már ki is estem a rutinból, szóval szerintem szimplán előről kezdem jövő héten, vagy nem tudom. Már tavaly nyáron is csináltam, és az a baj, hogy minden nap kell valamit csinálni (kivéve szombaton), nekem meg tényleg nincs időm rá. Huszonöt perces, és tudom, hogy az a szlogenje, hogy mindenkinek van huszonöt perce, és lenne is, csak néha este nyolc-kilenc után, amikor a nagyszoba már foglalt, máshol meg nincs elég helyem... kéne egy olyan edzés, amit nem kell minden nap csinálni, csak olyan 3-4 alkalommal egy héten, viszont jó kemény, mert aztlenne csak időm beiktatni. Ezt majd még kitalálom.

Ebay rendelés

Még két héttel ezelőtt rendeltem egy ilyen szájfényt, amit itt láthattok a bekezdés mellett (és másfél hét alatt meg is érkezett). Nem nagyon vagyok otthon a koreai szépségápolási termékekben (nagy kár!), erről is csak véletlenül lett tudomásom, konkrétan az EXO - Lotto klip alatt egy kommentből. Egyből megtetszett, hogy milyen ötletes dolog egy szájfénynek borosüveg palackra hasonlító üvegcsét adni. Kicsit vaciláltam két szín között, de végül a Nabbiolo Red mellett döntöttem, ami megtévesztő, mert a dizájnnak meg a mintának inkább lilás színe van... 

Nagyon erős szín amúgy, mikor először felvittem, nem kellett három-négy réteget kennem a számra, már rögtön megmutatkozott, hogy milyen intenzív. Kicsit folyós volt ugyan az elején, mondjuk én alapból jobban szeretem a rúzsokat a szájfényeknél. Amúgy azért is tetszik, mert nem csillog meg fénylik, mintha belebuktam volna egy bödön mézbe. Arról még nem tudok nyilatkozni, hogy mennyire tartós, mert nem volt még rajtam egész nap, de külföldi blogokon csak jókat olvastam róla. De tényleg baromi jól néz ki, a design is, meg a szájfény is. Illatra nekem nagyon tetszik, az íze viszont kicsit érdekes, azt még szoknom kell.

Megjöttem a hónap első bejegyzésével, ezúttal egy ilyen önismereti tag került sorra, amivel talán kicsit jobban megismerhettek, bár nem szeretek ennyire kinyílni, ez most így esett. Megláttam Cassienél, és nagyon megtetszett, úgyhogy rászántam egy fél délutánt, amikor fejfájósan ültem itthon, hogy akkor én ezt most megcsinálom.

De még a kérdések előtt, egy kicsit dumálok. Szóval úgy esett, hogy tényleg nem megyek vissza. Kicsit hihetetlen, még fel se fogtam rendesen. Szép nyárias idő volt a héten, fejben még át se kapcsoltam szeptemberre, szóval abszolúte fel se tűnt, hogy nem itt van a helyem. Hogy ma át kellett volna cuccolnom, ma szomorúnak kellett volna lennem, dühösnek, hogy crushommal nem léptem előre semmit. Ehelyett a migréntől legyengülve feküdtem itthon egész hétvégén, de közben olyan nyugodtságot éreztem, mint már régen. Annyira jó érzés, hogy nem kell visszamennem. Viszont ezt most ne vegyétek mártírkodásnak, az kicsit bánt, hogy a csoporttársaimnak fel se tűnt semmi. Észre sem vették, hogy a nevem nincs ott egyik óránál se, hogy a csoportba két hónapja nem írtam semmit, hogy nem beszéltük meg együtt, hogy miket veszünk fel, pedig mindig úgy szoktuk. Kérdezhetitek, hogy mért nem szóltam nekik... nos, így könnyebb volt. Aljas dolog, de nem akartam hisztit, nem akartam, hogy megnehezítsék. Bár ahogy elnézem, mivel fel sem tűnt nekik, ezért nem lesz nagy meglepetés. Hát ez van.

A másik viszont, ami ennél sokkal inkább felidegesített, az a kedves lakótársam. Még pénteken beszéltük meg, hogy nem megyek vissza a suliba, viszont nem tudom, hogy mikor tudok menni kiköltözni, mert kocsit kell szereznem, az meg nem úgy van, hogy csak úgy előrángatom a semmiből. De addig ne is hirdesse a szobát, mert hát na, nem költöztem még ki. Erre mit csinál? Meghirdeti. És ma ír nekem, hogy jönne egy lakó már szeptemberben, szóval ő összepakolja a cuccaimat, és akkor beköltözhet az új lakó. Mondom te hülye vagy? Ezt hogy gondoltad? Meg különben is, mit szervezkedik? Sajnos belelógok a szeptemberbe, úgyhogy muszáj kifizetnem, akkor meg neki nem mindegy a dolog? Nem ő a tulaj könyörgöm... és akkor még kihozza az egészből, hogy ő a ha a helyemben lenne, ugrálna örömében, hogy milyen rendes lakótársai vannak, akik elpakolnak és őrizgetik a cuccait. Tényleg? Baromi jó ötletnek tartom, hogy egy srác, akit alig ismerek és nem is kedvelek, rendezgesse a melltartóimat meg az alsóneműimet. Tudja már hol a határ. Tudjátok, igazából az a baja, hogy nem megyek vissza, és nem jött össze velem a dolog, ő ezt várta. Egész nyáron írogatott, hogy mikor megyek át, meg mikor fog látni, meg mikor suli volt, hívott ide-oda, hogy menjek vele. Taszít az egész srác, na.

Viszont most jöjjenek a kérdések.

Dolgok, amiket szeretek

Dolgok, amik idegesítenek

Dolgok, amik érdekelnek