Ritka rossz hétvégém volt, ami azt illeti. A bátyám hazajött, na nem miatta volt rossz, neki különösen örültem, mert egyre ritkábban látom (legutóbb egy hónappal ezelőtt). Nem, inkább azért volt a rossz hétvégém, mert apám megint bealakított. Nem jó vele a kapcsolatom, nem tudom, hogy írtam-e már erről ebbe a blogba. Tinédzser koromban történhetett valami, amit a mai napig nem értek, hogy mi, mármint nem emlékszem konkrét esetre, mert amikor középiskolás lettem, akkor romlott meg iszonyatosan a kapcsolatunk. Sose volt olyan hű de közeli, de azokban az években pláne nem. Azóta meg még annyira se.

Apám mindig úgy kezel, mintha egy hatalmas nagy csalódás lennék neki. Mintha ő elképzelt volna rólam valamit, és annak a képnek nem tudok megfelelni. Bármit csinálok, neki az soha nem jó. Úgy kezel, mintha bűnöző lennék, mintha bármikor is okot adtam volna neki arra, hogy szégyenkezzen miattam. Ez a a sulis dolog miatt pláne ki van akadva. Pedig egész egyszerűen csak arról van szó, hogy valami nem jött be, és váltani akarok. Miért olyan nagy baj ez? Az élet nem egy egyenes vonal, amit elkezdesz valahol, és akadálytalanul a végére érsz. Tele van bukkanókkal, hibás döntésekkel, megbánással, de tanul belőle az ember. De ha én szeretnék váltani, és nem akarok benne maradni a rosszban, az mért akkora probléma?

Ebből volt konfliktus a hétvégén. Vagyis csak annyi, hogy volt egy megjegyzése, ami nekem hihetetlenül rosszul esett, és kicsit megorroltam rá. Bár igazából nem akarok feszült légkört, és nem akarok erre hazajönni, hogy neki milyen kedve van, meg azt lesni, hogy most jó hangulatban találom vagy nem. A középiskolás éveim erről szóltak, és nem akarok még egy menetet. Mondjuk Pécs abból a szempontból jó volt, hogy akkor nem kellett őt napi szinten elviselnem, de ha ez így halad, akkor én abba bele fogok betegedni lelkileg.

Miért kell megnehezíteni azt, ami már alapból is nehéz?