Mostanában nem írtam nektek az énekóriáimról, úgyhogy azt hiszem itt az ideje. Az utóbbi időben nagyon jól mentek az órák, ami annak is köszönhető, hogy nagyon sokat gyakorolok itthon. Először csak egy-egy órával kezdtem, múlt héten viszont felemeltem a kettőre. Aminek mondjuk meg is lett az eredménye, mert szerda óta fáj a torkom, még el is ment sokszor a hangom. Jó, hát ez nem volt túl jó ötlet, de basszus, ilyen még nem fordult elő velem, ez egészen új volt. Azért is gyakoroltam ennyit, mert szerettem volna csinálni egy covert, hogy megmutassam az ismerőseimnek, hogy milyen a hangom. Nos, nem kellett volna.

A belülről hallatszó hangommal már megbarátkoztam. Az oké, hogy furcsán szól, már nincs is vele semmi bajom. Sőt, G4 felett már kifejezetten tetszik a hangom. Nos a probléma az volt, hogy én ezt a próbálkozást felvettem. És katasztrófa volt... szembesülni azzal, hogy hogyan szól a hangom felvételről... hát borzalmasan. Az első gondolatom az volt, hogy mintha egy tizenhárom éves kisfiú lenne mutálás előtt. Még Justin Biebernek is nőiesebb hangja volt a One More Time-ban. Úgyhogy konkrétan két sor után kitöröltem a francba a felvételt, és utána sírtam egy jót, hogy én actually azt hittem, hogy nem vagyok annyira fertelmesen rossz, közben meg de.

Aztán ma voltam tanárnál, és mikor kellett volna énekelni, egyszerűen nem jöttek ki a hangok a számból. Nem bírtam megszólalni. Annyira nem akartam hallani a hangomat, nem akartam emlékezni a kudarcra. Aztán persze megkérdezte, hogy mi a baj, szóval elmeséltem neki... igazából ritka szánalmasnak éreztem magam közben, és érzem még mindig, most, hogy ezt a bejegyzést írom. Persze igyekezett megnyugtatni, hogy egyáltalán nem kisfiús a hangom, de ha az is lenne, azzal se lenne semmi baj, mert a hangszín csak ízlés kérdése, amíg tiszta és eltalálom a hangokat, addig teljesen mindegy, hogy miként szól. Az tény, hogy gyerekes, de az csak azért van, mert huszonegy évig közöm sem volt az énekléshez, meg eléggé bizonytalan a hangom. De ezen lehet javítani. Aztán még le is cseszett, hogy mért töröltem ki a felvételt, be kellett volna hoznom megmutatni neki, mert ő majdnem száz százalékig biztos benne, hogy nem volt annyira rossz.

Csak én borzasztóan maximalista vagyok. Amiről azt mondta, hogy nem feltétlenül rossz, igazából jó, hogy ilyen igényes vagyok arra, hogy jobb legyek. Akkor van a baj, ha már a jó sem elég jó. És sajnos én ilyen vagyok... vagy kétszáz százalékkal csinálok valamit, és baromi jó vagyok benne, vagy sehogy. Sajnos ilyen a személyiségem. Az viszont tetszett neki, hogy ilyen sokat gyakorolok, szerintem nem számított rá. Még ő mondta, hogy ők szoktak a kórusban másfél órát gyakorolni, szóval túl is teljesítettem magamon.

Azt viszont nagyon sajnálta, hogy így elkedvtelenített a dolog. Igazából, és ezt mondtam neki is, én annyira szeretek énekelni, hogy nem olyan szeretnék lenni, aki csak tíz dalt tud elénekelni, hanem aki tényleg tud jó lenni. És a szorgalmam abszolúte megvan hozzá, mert ma mikor hazajöttem tőle, még lenyomtam egy laza háromnegyed órát. Bár rettenetesen félek attól, hogy nem leszek képes megint énekelni, úgy, mint az elmúlt hetekben. Nem tudom mért volt ez ekkora pofán csapás nekem. Esküszöm, nem hittem, hogy mekkora jó énekes vagyok, de azt se mondanám, hogy szar. Legalábbis eddig nem mondtam volna. Most viszont elbizonytalanodtam, és ez baj, mert következő hónapban lesz a felvételim, és már olyan jó úton haladtam. És nem akarom elveszíteni az éneklést. Nem vagyok hajlandó rossz lenni.

Tegnap egy éves lett a blog (pont a névnapomon nyitottam meg). Tavaly ilyenkor volt GOT7 comeback, az volt az első comebackem velük. Azóta nagyon sok víz lefolyt már a Dunán, akkor még simán ők voltak a number 1 csapatom, most már nem igazán... vagyis még mindig nagyon szeretem őket, de amit írtam pár bejegyzéssel előbb, hogy zeneileg nem tudok velük mit kezdeni, az még mindig érvényes. Más csapat meg képes nálam ötvözni, hogy a dalok is a helyén vannak meg a tagok is. Úgyhogy igen, nagyon sok minden megváltozott tavalyhoz képest.

Viszont még mindig itt vagyok, csodával határos módon. Általában pár hónap után abbahagyom a blogolást, és ugyan itt is voltak hullámvölgyeim, végül mégsem zártam be. Mondjuk ahhoz sosem voltam közel, csak az átalakításhoz. Még úgyis itt vagyok, hogy voltaképp alig van miről írnom, mivel most nem járok suliba, és nem igazán történik velem semmi. Ezért is akartam átalakítást, de ahhoz meg túlságosan lusta vagyok haha. Akartam csinálni egy fordítóst oldalt, de még mindig nem kezdtem el. Pedig azt nagyon szeretném megvalósítani. Csak hát a kényelem nagy úr, ha már hozzászokott az ember.

Na sziasztok. Nem tudom észrevettétek-e, de nevet változtattam. Igazából nem tudom ilyet mennyire "illik", de úgy éreztem, hogy ami eddig volt, egyáltalán nem illett hozzám, nem is értem anno mért ezt választottam. Szóval megkérek mindenkit, akinél esetleg névvel voltam eddig kint, hogy írjon át, légyszíves. Nem fogom már többet használni az Arist.

Egyelőre nem tudom mi legyen az oldalon. Megint ilyen... nem is tudom melyiket válasszam dolog van. Vázolom, hogy érthetőbb legyen.

Szóval nagyon szeretnék kpopos dolgokról írni, konkrét esetekről, meg olyan dolgokról, mint a legutóbbi bejegyzésem is (Mina x Bambam), mert szerintem ezek érdekesek, meg nem sokszor beszélnek erről az emberek. Viszont néha meg azt is érzem, hogy kell egy felület, ahol kibeszélhetem a problémáimat, amikor úgy érzem, hogy senki nem hallgat meg. De nem akarom túlságosan keverni a kettőt, mert ha valakit csak az egyik érdekli, annak mért kéne az ügyes-bajos dolgaimról is olvasnia? 

Plusz úgy döntöttem, hogy egy konkrét fandomot is elhagyok. Valamint a csapatot is. Nem akarom megnevezni őket, mert nem akarok vitát, vagy megbántani vele bárkit is, de... ezzel a csapattal tavaly óta csak szenvedtem. Tavaly ilyenkor még simán a kedvenceimnek hívtam őket, aztán... igazából nem történt semmi konkrét, de mindig volt bennem egy furcsa érzés az irányukba. Sosem tudtam őket úgy kedvelni, ahogy más csapatot. És ez ellen meg nem igazán tudok semmit tenni, mert ezt nem én irányítom. Veletek is biztosan történt már olyan, hogy valaki nem volt szimpatikus. Nem az, hogy konkrétan csinált volna valamit, csak úgy ott volt az érzés, hogy nem kedvelitek. Az ember pedig nem erőszakolhatja meg a saját érzéseit. Nem arról van szó, hogy utálnám őket, mert egy csapatot sem utálok. Jó, vannak olyanok, akiket nem szeretek, de ez kimerül abban, hogy nem foglalkozom velük és kész. Itt még csak nem is ez van, egyszerűen csak ha meglátom a nevüket, olyan fura érzésem lesz, na... igazából idegesít a felhajtás, ami körülöttük van. Ezért nem szeretnék én ennek az egésznek a részese lenni.

Próbálkoztam velük, tényleg. Megadtam nekik az esélyt, hogy megszeressem őket, és nem is arról van szó, hogy nem éltek volna vele, de egyszerűen nem működik na. Igazából ennek nem kéne ilyen nagy ügynek lennie, úgy értem, ha nem szeretsz valamit, akkor nem is kell vele foglalkoznod. Csakhogy nekem vannak barátaim, akik meg szeretik őket, és miattuk is próbálkoztam velük, hogy legyen közös témánk, mert jórészt ez hozott minket össze. És nem akartam az lenni, aki utálja mások kedvencét. De már nem megy. Azzal, hogy magamra erőltettem őket, csak rosszabb lett.

Szóval én mostantól elhatárolódom ettől a csapattól. NEM utálom őket, tényleg, nincs semmi bajom velük, biztos remek emberek a való életben is, de egyszerűen mi nem találtunk közös pontot, hát istenem, van ilyen. Viszont tényleg nem akarom megmondani a nevüket, mert nem akarok utálkozónak tűnni (ami obviously nem vagyok, de na, nem akarok semmi rosszat elkezdeni), aki tudja, az tudja, meg amúgy lehet rá is jöttetek már, vagy majd rá fogtok.

Azon gondolkodom, hogy nekem kellene-e türelmesebbnek lennem, vagy inkább önzőnek. Bevallom, tinédzser koromban eléggé érdekes stílusom volt, szerintem elég sok barátot veszítettem el az miatt, hogy túl őszinte voltam. Meg nem csak az, hanem szúrós, éles nyelvű. Aztán rájöttem, hogy ez nekem nem jó. Én szeretném megtartani a barátaimat, mert szeretem őket és fontosak. Az egyetem is megváltoztatott sok mindenben, sokkal elfogadóbb lettem. Nem mondom, hogy én vagyok a tökéletes barát, mert olyan nem létezik. De próbálkozom kedves lenni, még ha az alap természetem nem is az. Viszont úgy vettem észre, hogy ezt kezdik nagyon kihasználni az emberek.

Mivel ott hagytam az egyetemet, a volt csoporttársaimmal már csak a neten tartom a kapcsolatot. Illetve tartanám... ugyanis felém se néznek. Egyáltalán nem írnak, ha én írok, akkor arra meg csesznek válaszolni. Jönnek olyan kifogással, hogy ők szakdolgozatot írnak... persze, szeptember óta, mi? Minden egyes nap, 24/7 szakdogát írtok. Jó, én megértem, hogy nem egész nap a neten lógnak, de ha látom, hogy ezt meg azt likeolnak fb-n, akkor egy szaros üzenetet mért nem lehet küldeni a másiknak? Nincs egész nap fél órája beszélgetni egy kicsit? Hagyjuk már. A bátyám az orvosin végzett, mégis szakított rá időt, hogy írjon nekem. Van egy barátnőm, ő is szakdolgozott már, vele is ugyanúgy beszélgettem... úgyhogy ne jöjjünk már ilyen kamu dumával... imádom, mikor a képembe hazudnak egyébként. Meg azzal jönnek, hogy mégis miről írjanak... bazzeg... van olyan barátom, akivel CSAK a neten beszélek 7 éve!!!!!!, mégis van miről beszélnünk. Igazából az a tény, hogy csak arról lehet beszélgetni velük, ami őket érdekli. Ha van valami nyomoruk, egyből jönnek, hogy nyaljam a seggüket és érezzek velük együtt, de ha én írok, akkor az "most mit szóljak hozzá, engem nem érint". Fair barátság, mi? Bezzeg a szakdolgozatát olvassam el és véleményezzem is, de szigorúan csak a talpnyalásos szinten, ergo nehogy bármi rosszat merjek róla mondani. Még egy szaros "boldog névnapot' üzenetre sem képesek válaszolni. Can you gtfo, please?

Újra és újra elgondolkodom, hogy minek barátkozom ilyen emberekkel. Mi a fenéért vagyok ilyen megbocsátó balfasz. Én mindig adok második esélyt. Sőt, harmadikat is. Azért is, mert egy barátság kétoldalú dolog, mindkét félnek alkalmazkodnia kell, építeni rajta, nemcsak ráülni és beleszokni az egészbe. Éppen ezért van, hogy még a sokadik hülyeség után is tűrök, mert biztos nekem is vannak hülye dolgaim. Kinek nincsenek? Csak amikor már én vagyok az egyetlen, aki változtatni akar, akkor romlik el a dolog.

Sokan játsszák azt el velem, hogy bejelentkeznek, elpanaszolják a problémájukat, éppen kibe szerelmesek, várják, hogy reagáljak, de igazából nem a véleményem érdekli őket, hanem hogy értsek egyet, plusz menjek át bologató kiskutya üzemmódba. Nem eszmecserét akarnak, hanem valakit, akinek elsírhatják a gondjuk bajukat, de válasznak csak annyit akarnak, hogy "igen, értem, szerintem is, tényleg cuki, tényleg jó fej" stb. Erre találták fel... a naplót. Tessék, én is azért írom ki inkább ezt egy blogban, mert erre nem kell úgymond reagálnia senkinek. Csak nekem megkönnyebbülés, hogy leírom.

De komolyan. egyszerűen imádom, hogy sokan csak akkor "barátok", amikor minden happy, rózsaszín meg szivárványon táncoló unikornisok. Meg ha nekik kell valaki, akinek panaszkodhatnak. Elegem van abból, hogy lelki szemetesládának használnak, aztán simán továbblépnek az egészen.

Attól, hogy sokszor nem mondom el a problémáimat, nem azt jelenti, hogy nincsenek. Csak minek hozzam fel, úgysem érdekli őket.

Na mi is történt azóta, hogy utoljára írtam... voltam Pécsen szülinapozni, amihez amúgy nem sok kedvem volt, de végül csak átmentem, mert hát meghívtak. Jónak abszolúte jó volt, csak sokan nem jöttek el, akiknek kellett volna, öten-hatan az utolsó pillanatban mondták le. Ami tök gáz, mert már egy hónapja megbeszéltük, és nem hiszem el, hogy most a héten jutott eszébe, hogy szombaton versenye van, meg hogy pont most szombaton szeretne szakdolgozatot írni. Ne már... mindegy, jó volt nélkülük is. Karaoke-ztunk, vagyis csak a többiek, én nem. Egyrészt mert én még magam előtt se merek énekelni, nemhogy mások előtt, plusz mivel tudják, hogy járok énektanárhoz, kritizáltak volna, az meg nekem nem hiányzott. Aztán hajnali háromkor nekiálltak társasozni. Egyik barátnőm meg én csak azért nem, mert mindketten baromira fáradtak voltunk, én konkrétan majdnem elaludtam (nem alszom jól mostanában... az utóbbi huszonegy évben tbh). Aztán pont számolgattam az időt, hajnali négy volt már, hogy öt tízenötkor megy az első busz, tulajdonképpen akkor minek menjek csoporttársamékhoz aludni? Lenne vagy öt óra, mire elaludnánk, mire felkelnénk, az dél-egy-két óra, kb este érnék haza. Plusz nem volt kedvem a földön aludni, mert baromi kényelmetlen, meg múltkor majdnem megfagytam konkrétan. Úgyhogy inkább eljöttem az első busszal, ami amúgy nem volt valami klassz ötlet, mert tele volt részegekkel, akik füttyögtek, meg megjegyzéseket tettek. Konkrétan aludni szerettem volna, de nem mertem, nehogy meglopjanak vagy valami. Amikor meg beértem a városba, konkrétan elkezdett esni az eső, hazaérve meg anyámék benne hagyták a kulcsot a zárban, úgyhogy nagyon jó hangulatban feküdtem le aludni #nem

Hétfőn megint voltam énekórán. Csak ettől a hülye időjárásváltozástól konkrétan olyan rosszul voltam, hogy majdnem beestem a pad alá. Képzelhetitek, a tanár mondja, hogy menjek magasabbra meg magasabbra, én meg közben levegőt alig kapok, a szívem meg úgy vert, hogy ki akart esni a helyéről. Jó kis gyakorlás volt.

Tegnap megvettem a jegyemet B.A.P-re. Azt nem tudom említettem-e, hogy Block B-re is, de azt még januárban. Hát én bevallom őszintén, hogy erről a B.A.P koncertről nem is tudtam, nem voltam úgy felkészülve rá, mint a másikra. Azt tudtam, hogy turnézni fognak, de azt nem gondoltam, hogy ide is eljönnek. Hát a jegyárak... húzósak, mind a két esetben, de a B.A.P-nél főleg. Ja meg hogy öt fajta kategória van, és amúgy a legdrágább már el is fogyott. #mess 

Amúgy készülök valamivel lassan már egy hónapja, lassan megnyitom, csak még nem vagyok teljesen kész. STAY TUNED, remélem tetszeni fog. Valami újat terveztem, de erről majd később. ;3