Azon gondolkodtam, hogy mikor fejlődtem így vissza. Jó, sosem voltam egy mit tudom én milyen bátor csaj, de ha belegondolok, régen ha szerettem volna valamit, vagy hogy pontosabb legyek, valakit, akkor tettem érte. És nem érdekelt, hogy visszautasítottak, mármint fájt meg nyilván rosszul esett, de nem volt akkora tragédia, hogy is lehetett volna. Egyrészt mert (és tényleg ez a legjobb "kifogás") ez nem a világ vége. Ugyan mi van ebben? Semmi. Megy tovább az élet. Másrészt meg mindig jött egy következő. És egy következő. Aztán újabb és újabb. Számomra olyan srácot találni, akit crusholhatok, nem nagy kihívás. Tipikus mérleg vagyok, keresem a szerelmet (csak az nem keres engem).

De érdekes módon, ahogy nőttem fel, és ahogy a "gyermek szerelmeknek" nem volt tétje, úgy a mostaniaknak már annál inkább. A nem tudom hanyadik sikertelen próbálkozás után már nem tudok csak úgy odaállni a másik elé. Ebből a szempontból sokkal visszafogottabb és érzékenyebb lettem, szándékosan persze. Mert hiába, pont a huszadik (hasra böktem csak) visszautasítás után nem kellene nagy dolognak beállítani ezt az egészet, nem azt mondom, hogy jöjjön rutinból, de hozzá tudnék szokni. Ellenben nekem egyre jobban fáj. Sokkal rosszabbul esik, ha a 18-19-20 éves fejemnek mondanak nemet, mintha a tizenhat évesnek. Pedig még csak azt sem mondhatom, hogy micsoda korban vagyok benne, ha most nem találok senkit, akkor sose.

Volt egy átmeneti javulásom egyébként, mikor elkezdődött az egyetem. Nem voltak olyan igazi hosszútávú kapcsolataim, de ilyen-olyan érdeklődés azért beesett. És volt, hogy kezdeményeztem. Tavaly abból lett kapcsolatom, hogy megtaláltam azt a srácot a neten, akivel egy buliban jöttünk össze, és utána még jártunk is (igaz nem sokáig). Jött még valaki, akivel meg egy kocsmában találkoztam, és utána még hónapikig elvoltunk. Na őt el mertem hívni! Igaz, nem fogott meg ennyire, mint a mostani crushom (akit amúgy Marlon Brando-nak szoktam hívni, mert nagyon hasonlít rá), szóval nem is volt olyan rossz érzés, hogy végül nem lett belőle semmi. De itt meg nyilván nem is úgy állok hozzá az egészhez, mert Marlon Brandót nagyon kedvelem, és nem csak úgy, mint egy srácot, hanem mint embert. Mondjuk ez azért is van, mert közel áll ő is, meg az anyja is a családomhoz.

Ha róla van szó, valahogy leépül az önbizalmam. Nyilván azért, mert jobban tetszik, mint ahogyan más srácok szoktak, meg egy kicsit speciális is a helyzet, mert én kicsit olyan vagyok az anyjának, mintha a lánya lennék. Az eltelt hetek során annyi minden hülye indokom volt, hogy miért NE hívjam el, szabályosan futószalagon gyártottam ezeket a badarságokat. Sok a vendég, itt az anyja, itt az én az anyám, most éppen hazament, most éppen csinálom a vendéget, más dolgom van, most ezért, most amazért, most rossz kedve van, hallottam, hogy mostanában ideges. Olyan sok felesleges görcsölés, hogy már megszámolni sem tudom. És miért? Ha nemet mond, ezek úgysem számítanak. Várhatok a tökéletes pillanatra, amikor sütni fog a nap, nem lesz bent tíz vendég, éppen jó kedve lesz, ez mind hiába, ha nem lesz a válasz. És hogy miért vagyok ilyen pesszimista?

Hát csak megszoktam, hogy akinek nekem tetszik, annak én soha. Az életemnek annak a béna időszakában vagyok még, hogy csak az ilyeneket fogom ki. Mondjuk ezt még nem tudom biztosra, de van egy ilyen halvány sejtésem. Július óta még mindig nem léptem semmit vele kapcsolatban, pedig egyre jobban megkedveltem. Mondjuk örülök, hogy júliusban meg augusztus elején még nem csináltam semmit, mert meg kellett ismernem egy kicsit jobban. Mondjuk ha nemet mond, akkor teljesen mindegy, hogy egy hét vagy két hónap után mondott nemet. Csak most már tényleg annyi idő eltelt, hogy nem kellene tovább húzni. Már csak azért sem, mert egyre jobban félek.

Félek, hogy mikor anyu azt mondja, hogy van egy rossz hírem & ennek nem fogsz örülni, az azt jelenti, hogy lett barátnője. Félek, hogyha egy vendég megkérdezi az anyját, hogy mindkét fia kapcsolatban van-e, azt mondja, hogy igen. Félek, hogy úgy lesz barátnője, hogy meg sem próbálhattam elmondani neki, hogy mit érzek. De attól még jobban félek, hogy nemet mond... Pedig sokkal jobb lenne, ha tudnám, hogy hányadán állunk. Akkor tovább léphetnék, és kereshetnék valaki mást. Viszont őt is megnyugtathatnám, mert egyszer azt mondta, hogy ő nem kellene senkinek. Tudná, hogy de, nekem kellene. De hát mit ér az egész, ha nem mondok neki semmit? Elszégyelltem magam, hogy úgy viselkedem mindjárt 21 éves létemre, mint egy 13 éves kiscsaj. Akkor még megbocsátható volt, sőt, teljesen normális szerintem, hogyha tetszett egy fiú, akkor nem tudtam/mertem kifejezni (de nálam pont fordítva, akkor ment, most meg nem). De most? Elvileg felnőtt vagyok. Miért írom nem tudom hányadik posztomat arról, hogy NEM.MEREM.ELHÍVNI.MERT.FÉLEK.HOGY.NEMET.MOND.? Ahelyett, hogy szimplán odaállnék elé, és lesz ami lesz. Olyan jól eldöntöm mindig, aztán ha tényleg ott áll előttem, nem bírok megszólalni. Szerintem a saját nevemet se tudnám kinyögni.

A héten azt mondta anyu egyik vendége, egy idős néni, akinek semmi köze hozzánk, meg nem is tudja, hogy nekem tetszik Marlon Brando, hogy jól néznénk ki együtt, illünk egymáshoz. Lehet, hogy rossz vagyok, de olyan jól esett, hogy egy kvázi idegen ezt mondja, mint külső szemlélő.

Ha nem jön össze a dolog, akkor azért ne jöjjön össze, mert ő nem lát bennem semmit, ne azért, mert túl gyávák vagyunk a másikhoz. Az ő személyisége dettó olyan, mint az enyém, alig mer hozzászólni a másikhoz (az anyja is mondja, meg látom is rajta). Egy picit nem reménykedhetek abban, hogy összejöhet a dolog, csak ő ugyanúgy fél, mint én? Ezért ne legyen belőle semmi? Nem! Meg akarom adni az esélyt ennek a dolognak. Inkább írok róla egy nemet mondott posztot legközelebb, mint még egy "már megint nem tettem semmit" bejegyzést. Mert ez így nagyon nem jó.

Én meg akarom mutatni neki, hogy vagyok olyan felnőtt, hogy ki tudom fejezni neki, hogy tetszik. Ha meg nemet mond, hát ez van... de legalább voltam olyan "tökös", hogy megtettem.