Jaj de sok minden történt, mióta nem írtam. Egy hete lett kiszedve a fal az üzletből, ennek örömére múlt vasárnap mentünk be takarítani. Amúgy én egy nap alatt hozzá is szoktam, tetszik, hogy nincs ott, nagyon style-os lesz, ha rendesen berendezik, meg kap egy normális festést, mert most nagyon nem néz ki jól. Csütörtökön voltam fent Budán, mert most volt a fél éves kontrollom a szemem miatt, szerencsére mindent rendben találtak, azt mondták, hogy tökéletes lett, mindenféle forradás nélkül visszament a lebeny a helyére. Láttam az összes számot a falon, ami hihetetlen, mert a műtét előtt szemüvegben se ment az utolsó sor. Számomra ez akkora boldogság, hogy az valami hihetetlen.

És most jöjjön a feketeleves. Gyerekek, túlvagyok rajta. Sajnos nem a srácon, csak azon, hogy megmondtam neki, hogy mit érzek. És igen, kikosarazott, és igen, borzasztóan fáj, és szarul érzem magam, és most mindent nagyon negatívan látok, de el fog múlni. Tudom, hogy így lesz. Megmondom őszintén, sejtettem, hogy nem lesz a válasza, felkészítettem rá magam, ezért nem is ért meglepetésként, főleg, hogy az utóbbi pár napban nagyon sunyiskodott. Ezzel meg is alapozta azt, hogy eleve úgy álljak a dolgokhoz, hogy ez nem fog összejönni. Már csak azért akartam elmondani neki a dolgot, mert baromira nehézzé vált ez az egész. Kedvelni valakit. Nem bírtam már elviselni. Úgy éreztem, hogyha tovább húzom, tönkretesz engem ez lelkileg. Már fizikálisan sem éreztem jól magam. Alig aludtam, állandó gyomorgörcsöm volt. Erre utal a cím is egyébként. Pink-nek van egy dala, amiben arról énekel, hogy "And I swear you're just like a pill / Instead of making me better / You keep making me ill." Ezt éreztem én is. És bár nem élőben mondtam meg neki, ahogy szerettem volna, nem bánom ezt se. Tényleg, semmit nem bánok ebből az egészből, semmit nem csináltam volna máshogy. Nem, még az időponttal sincs semmi bajom. Jó, nyilván mondjuk ha nyáron történt volna, már túllennék rajta, de most sem érzem úgy, hogy ez nehéz lesz. Aztán ki tudja, lehet, hogy ilyen poszt-traumásan kijön majd rajtam, és pár nap múlva fog rám szakadni, hogy baszki... vége. De amennyire paráztam én ettől, nem is volt olyan vészes végül. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

És tudjátok, az a furcsa még, hogy nyilván bánom, hogy nem jött össze, de az énem egy része, amikor a barátaim azt írják, hogy sajnálják, úgy van vele, hogy basszus, én nem sajnálom. Nem sajnálom, mert rájöttem, hogy pontosan olyan volt, mint amilyennek tartottam én az elején. Vakvágányra vitt az, hogy az anyja milyen jókat mondott róla, és őszintén, szerintem az tetszett, amit meséltek róla, nem az, amit valójában láttam. Azt szerettem volna, hogy olyan legyen, amilyennek leírták nekem, és nyilván van egy olyan része is, de nem teljesen fedi le a valóságot. Mert abban igaza van az anyjának, hogy gyáva, és nem akar konfrontálódni, de ezt úgy teszi, hogy közben árt a másiknak. És ez a nem mindegy.

Ha csalódott is vagyok, akkor azért, mert többet vártam tőle, nem tetszett, ahogyan ezt az egészet ő kezelte. Kb kérvényt kellett neki benyújtani, hogy méltóztasson válaszolni, mert ő az atyaúristen. Aztán bevág egy olyat, hogy ő rájött... aha. persze. Meg hogy maradjunk barátok. Drágám, soha nem voltunk azok. És nem is lennék ilyen töketlen ember barátja. Az a jó, hogy ezzel csak megkönnyíti a helyzetemet. Nyilván sokkal jobb az, hogy tudok rá neheztelni, mintha csak szimplán nemet mond. Szóval ezért jár a pacsi. Azért viszont nem, hogy ő állítólag tudott róla, mégis úgy viselkedett, ahogyan. Mert nekem szerintem sokkal több indokom lett volna azt feltételezni, hogy ő akar valamit, mint fordítva. Csak amíg nekem nem mondja valaki, hogy tetszel, addig nem vagyok olyan egoista, hogy azt higgyem. Már csak azért is, mert amiből ő ezt hiheti, az édeskevés. Nagy az arca, azaz igazság. És én ezt az elején is láttam ám. Örülök, hogy legalább ezt jól ítéltem meg, meg azt is, hogy ő nem gondol rám úgy. Legalább ehhez értek *erőltetett nevetés*.

Most fáj még. Most úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban kiszakadhat belőlem, és akkor úgy bömbölnék, mint egy kisgyerek. De akkor azért sírnék, mert én azt hittem, hogy jó lesz, és ezt fájdalmas megemészteni. Nem őt sajnálom, hanem azt az elképzelést, hogy vele szerettem volna lenni. És lehet, hogy ez meg tőlem nem fair, de jelenleg ezt érzem. Viszont tudom azt, hogy majd elmúlik, mert mindig elmúlik. És egy olyan emberrel nem sajnálom, hogy nem jött össze, aki megrekedt egy tizenhat éves értelmi szintjén. Nagyon gyerek még. Nagyon-nagyon. Most, huszonnégy évesen akarja bepótolni azt, amit nem tett meg évekkel ezelőtt. Nincs is ezzel semmi baj. Szimplán nem volt ő jó nekem, ennyi az egész. Történet vége.