Basszus, augusztusban még nem írtam egy bejegyzést sem. Pedig amúgy zajlik az élet, csak annyi a helyzet, hogy egyszerűen se időm, se energiám neki ülni, és produkálni valamit. Estére mindig elfáradok, mert 6-8 órákat bent vagyok az üzletben, sokszor még korán is kell menni, úgyhogy nem marad kedvem idepötyögni valamit. Ez a dolgozó emberek élete, nem? Csak sokkal keményebben. Kérdezték is, hogy miért cseszem el erre a nyaramat, miért nem a strandon vagyok. Jogos. Az első fele, a második már nem nagyon állja meg a helyét; annyira nem tartom senki volt osztálytárssal a kapcsolatot, hogy nem is lenne kivel lemennem.

A hétvégén tartottunk egy bulit a bátyámnak, a diplomája örömére ugye. Itt volt az egész família, számomra pár olyan emberrel is, akikkel én nem nagyon jövök ki. Ha én egyszer eljutok odáig, hogy lediplomázzam, nem tudom, hogy meghívom-e őket. Tudjátok, nem szeretem azokat a rokonokat, akik sosincsenek ott, mikor az ember keresztül visz valamit, de a célban hirtelen megjelennek, és tartják a markukat, hogy ez az ő érdemük is. Nem pofátlan az ilyen? Na mindegy.

Bent az üzletben minden változatlan... mármint Vele. Na jó, ez egy picit sarkítás, mert amúgy már többet beszélgetünk, ja, és a poén, hogy elmondtam anyunak ezt a dolgot. Tudjátok, mert mégiscsak egy helyen dolgoznak (illetve crushom annyira sokat nem jár be, de na), és a barátnőim azt mondták, hogy inkább avassam be. Na, először totál kiakadt. Vagyis meglepődött, de piszkosul, és azért akadt ki, mert egyáltalán nem számított rá. Hogy az ő szavaival éljek: "soha az életben nem gondoltam volna'. Azért, mert annyira ott volt az orra előtt, és annyira kézenfekvő volt, hogy Ő az, hogy pont ezért eszébe sem jutott. Először persze jött az anyatigris üzemmód, ami bevallom, ritka rosszul esett. Aztán valahogy csak megszokta a dolgot, mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy crushom anyja beszélt egy kicsit róla hétfőn az üzletben, anyu pedig rájött, hogy mégsincs olyan távol tőlem, mint gondolta. Mindenesetre, ez még semmit nem jelent, attól, hogy én azt gondolom, totál illik hozzám, ő még nem biztos, hogy ugyanerre a következtetésre jut. Nem akarom megégetni magam, mármint úgy értem, hogy nem biztos, hogy el tudnám viselni, ha nemet mondana. Akkor meg inkább csodálom csendben... csakhogy attól is szenvedek, szóval most két tűz között vagyok, hogy mit csináljak. És jobbára csak ezek a gondolatok töltik ki a fejemet, mikor nem bent vagyok és dolgozom. Akkor meg az, hogy ne mondjak valami orbitális hülyeséget előtte - pedig mindig azt szoktam. Hát sajnos most csak ennyi van bennem.