A legutóbbi bejegyzést eléggé sietősen írtam meg, és bevallom, hogy energiám se volt túl sok hozzá, nem mintha most lenne. Viszont már itt van július utolsó napja, és ebben a hónapban alig írtam, pedig lett volna mit. Meg azért sem írtam többet, mert másnap jönni akartam egy igazán szomorú és önsajnáltató bejegyzéssel, csakhogy nem kísértettem meg a sorsomat, és végül nem jött össze az, ami miatt kibuktam volna. Rajtam múlt volna, mert én nem léptem, egyszerűen nem volt bátorságom hozzá. Nem tudtam volna elviselni, ha nemet mond, úgy voltam vele, hogy akkor már inkább szenvedek itthon a négy fal között, ahogy eddig is tettem. Csakhogy valószínűleg erre már nem is lesz szükségem. Mert egyszerűen az ilyet megérzi az ember. Mármint azt, hogy nem érdekli a másikat. És abból már megjöttem, hogy áltassam magam mindenfélével.

Tudjátok, az esik/esett rosszul, hogy bent az üzletben kedves velem, meg beszélgetünk, és ezt most nem úgy értem, hogy félreérthető vagy ilyesmi, csakhogy a neten iszonyatosan elutasító velem szemben, olyan szinten, ahogy élőben sosem volt. Persze, mert azt látja anyám. Csalódott vagyok, hogy az egész kedvessége megjátszott, hogy minden csak egy máz az anyja és az én anyám előtt. Hát sajnos ilyenek az emberek.

És nem kifejezetten miatta, de ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mi baj velem. Miért nem akar engem senki. Nem tartom magam egy világ rondájának, azt se gondolom, hogy annyira borzalmas személyiségem lenne, hogy engem nem lehet kedvelni, nincsenek akkora igényeim, hogy sportkocsival jöjjön értem egy srác, meg ilyen meg olyan éttermekbe vigyen, és minden héten vegyen valami ajándékot. És még csak nem is tartok ott, hogy elcsesszem a dolgot, mert az se jön össze, hogy valaki engem egyáltalán meg akarjon ismerni. Mert vagy félnek tőlem, vagy ha barátságos vagyok, akkor azt meg félreértik. Azt se gondolom, hogy minden férfi egytől egyig hülye lenne, és én vagyok itt az ész, sőt, pont, hogy ettől csak keresem magamban a hibát. Ez nem nagyképűség, de ha végigmegyek a városon nyáron, mindig megbámulnak az emberek. Miért csak eddig tart a dolog? Miért vagyok én ilyen félelmetes, akit senki nem akar megismerni?