Múltkor arról szerettem volna mesélni, csak egy kicsit hagytam magamban leülepedni, a rossz időt pedig tökéletesen kihasználom most arra, hogy erről írjak, na a lényeg, hogy kicsit az érzéseim kerülnek terítékre. Úgy érzem, mintha meztelen lennék, pont az ilyen lelkizős bejegyzéseket szoktam később megbánni, ilyenkor mindig úgy érzem, mintha megtudtak volna az emberek valamit rólam, amit nem kellett volna. Ilyenkor kellene privátra állítani a blogot, nem? Nem fogom. De már megint terelem a szót.

Múltkor azt mondták a csoporttársaim, és ők nem is az elsők, akik ezt felhozzák, hogy egyiküknek halálfélelme volt, amíg meg nem ismert közelebbről. Jó, ez nyilván túlzás egy kicsit, de érthető a lényeg. Nem ők az elsők, akik ezt mondják. Szinte mindenki ezt mondja rólam. Hogy én elsőre olyan szúrós vagyok, aztán később kiderül, hogy nem, sőt, épp az ellenkezője, de ehhez kell idő. A legtöbb ember meg nem akarja kivárni ezt az időt, és rögtön az első két találkozás után elkönyvelik, hogy goromba pokróc vagyok. Nem mintha azt várnám bárkitől is, hogy várjon rám, amíg kegyeskedem jó fej lenni. Nem erről van szó, de nekem ez fel sem tűnt, amíg nem mondták. Pedig tizenegyedikben az osztályfőnököm is ezt mondta, hogy mikor átmentem hozzájuk (tizedikben osztályt váltottam), akkor nagyon szúrós voltam, de aztán tizenegyedikben egyre nyíltabb lettem. Őszintén? Nekem kell idő, amíg felmérem a terepet, hogy ki szimpatikus és ki nem. Nem kezdek el már az első találkozásnál örök barátságot színlelni, ez nem én vagyok. De nem gondolnám, hogy tényleg egy szúrós kaktusz lennék, aki mindenkivel barátságtalan. Attól, hogy nem nyalom ki a fenekét mindenkinek az első találkozás alkalmával, még nem nézem le őket, vagy nem gondolnám, hogy felsőbbrendű lennék. Csak óvatos. Az viszont baromi rosszul tud esni, hogy engem nem lehet elkönyvelni ilyen személyiségnek, hanem mindig azt sulykolják belém, hogy változzam meg, és legyek ilyen cserfes, csacsogós ember. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki ilyen, de tőlem ne várják el. Nem kell engem lesajnálni sem, meg kérdezgetni, hogy most mi bajod velem? (ettől falnak tudok menni). Ha nekem bajom van valakivel, akkor azt igazán észre lehet venni, és nem azzal, hogy csendes vagyok társaságban. Alapból az vagyok, csak a család és a szűkebb baráti kör a kivétel.

Ennyit erről, most jöhet a másik rész. Azt hiszem említettem már, hogy anyu megkért rá, hogy segítsek neki hajat mosni bent az üzletben. Mellette még söprögetek, törölközőket hajtogatok, elmosom a festékes tálakat, elszaladok ezt meg azt venni, mert egyelőre a vendégekhez nem enged oda, amíg nem tudok rendesen hajat mosni. Már gyakoroltam egy-két emberen, de nyilván nem két nap után tanul meg az ember rendesen hajat mosni. Kérdezhetitek, hogy ezen mit kell annyit tanulni, nos, higgyétek el, van mit. De legalább most, hogy bejárok, és egész nap bent vagyok, láthatom a crushomat. Hát, nem sokat haladtam ebben az ügyben, inkább úgy érzem, hogy visszafejlődtem ahhoz képest, amit eddig felépítettem. Szóval pasiügyben rólam azt kell tudni, hogy nagyon el tudom cseszni a folyamatos agyalással és analizással, de nem is ez a lényeg, hanem hogy eléggé sok időbe telt, amíg megtanultam kezdeményezni. Én nem veszem be azt, hogy egy lány nem kezdeményezhet, könyörgöm, nem a XIX. században élünk már, és ettől senki nem tapad, feltéve ha okosan teszi ezt. Ha nekem tetszik valaki, akkor igenis lépni fogok. Amióta egyetemre járok, azóta nem okoz gondot, hogy ráírjak valakire, lehet, hogy egy-két hétig (három, négy, öt stb) hisztizek miatta, de aztán csak lépek valamit. Volt, hogy nem jött össze, persze, de tavaly április óta négy sráccal is azért próbálkoztam, mert én mertem lépni, különben nem is tudták volna, hogy bejönnek. Az más kérdés, hogy azóta egyikkel se vagyok együtt, de legalább megpróbáltam. De kicsit más volt, mert ezek az egyetemen voltak, ahol el voltam szakadva ettől a környezettől.

Itt az fogja vissza a kezemet, hogy ők, mármint crushom és anyu ismerik egymást. Tudom, hogy már megint negatív vagyok, de nem merek lépni, mert ha esetleg nem jön össze, akkor neki lehet, hogy kellemetlen lesz anyu előtt. Viszont ott van az a gondolat is, hogy basszus, csak annyire érett már, hogy tudja ezt kezelni felnőtt módjára, mégsem egy tinisrácról van szó. Igazából tehát mégiscsak a visszautasítás az egyetlen, amitől félek. Ugyan ki szereti, ha nem viszonozzák azt, amit érez? Túl nagy dologként állítom be ezt, dacára annak, hogy számtalan alkalommal csalódtam már. Szóval igazán "hozzászokhattam volna" már, vagy hogy mondjam. Mármint ezt most úgy értem, hogyha valakit életében fogjuk rá húszszor visszautasították, már nem annyira viseli meg, mint az első után. Persze ez sok mindentől függ, nekem mondjuk elég ronda eseteim voltak már, mondjuk kinek nem? Ez az egész visszautasítás csak attól függ, hogy én hogyam élem meg. És igazából ott (is) rontom el a dolgot, hogy nem egy hét után írok rá, vagy maximum két hét, hanem várok, és amíg várok, egyre jobban megkedvelem, aztán persze, hogy jobban fáj, mint egy-két hét után. Mert ha most nem kedvel, nem valószínű, hogy fél év múlva fog. Észrevettétek, hogy próbálom magam rábeszélni a dologra? Nagyon. De még mindig nem sikerült elég bátorságot gyűjtenem. Vajon mások is ennyit szenvednek a saját hülyeségük miatt, amíg rá mernek írni valakire, vagy csak én vagyok ennyire bénaság?