Having so much to say2016.10.06. 22:56, Eden
Sokat fogok kockára tenni, azaz igazság. Nem egy olyan emberről van szó, akit az egyetemen vagy egy buliban ismertem meg, és ha nem jön össze, utána már nem foglalkozom vele. Bizonyos szinten mindig fontos lesz, ahogy a tesója is az, és ahogyan én is az vagyok az ő anyjának. Furcsa ez igazából, mostanában, úgy egy hónapja lehet jobban észrevenni az anyján, hogy mennyire kedves velem. Mindig is az volt, de nem ennyire. Szinte mintha kaptam volna egy második anyát. Ami nekem azért furcsa, mármint hogy egy olyan felnőtt ennyit törődik velem, aki nem családtag (hiszen még a saját nagyszüleim által is el vagyok hanyagolva például), mert mindig mindenki a bátyámért van oda. És igazából ezért is szeretek az üzletben lenni, többek között, mert sok olyan vendég van, aki őszintén érdeklődik irántam, és segítene nekem. Persze ott a másik véglet is, de szerencsére abból kevés van. Olyan jól esik, hogy Marlon Brando anyja úgy viszonyul hozzám, mintha a lánya lennék (ezt nem én mondtam ráadásul). Ezt se szeretném elveszíteni, pedig el fogom... Tegnap is mondta nekem, hogy szeretne majd gyakorolni a hajamon fonást, én meg persze örültem, mert kinéztem már magamnak párat, de anyu nem hajlandó megcsinálni nekem. Na mindegy.
Ezért most ilyen speciális a helyzet vagy nem is tudom. Eléggé jóban lettünk, mióta bent vagyok, de én csak ezt az oldalát ismerem. Anyu ugye ismeri tizennégy éves kora óta, és szerinte az utóbbi időben sokat változott, régen nem volt ennyire kedves. Viszont én nem tapasztaltam meg azt az énjét, amit anyu nem szeret benne, azért is, mint már említettem, mert velem szemben mindig kedves volt. Régen azért, mert gyerek voltam, és a gyerekekkel ő nagyon tud bánni, most meg azért, mert még mindig olyannak lát, mondom, mintha a lánya lennék.
És nyilván most is csak feleslegesen csinálom a drámát, és mondjuk x hónap múlva ez már nem fog számítani, de azaz igazság, hogy túlságosan megkedveltem. Őt is, meg az anyját is. Olyanok, mint egy második család. Nyilván én tudok viselkedni egy visszautasítás után is, hiszen abból kaptam már eleget életem során, még ha most úgy is tűnik, mintha csak dobálóznék a szavakkal. Igazából, tényleg sokszor utasítottak vissza, ahhoz képest, hogy csak húsz vagyok. Nem túlzás. Viszont akkor is meg fog változni az egész helyzet, az egész kapcsolatom velük. És ez az, amivel tulajdonképpen indítottam ezt a bejegyzést: hogy sok a veszítenivalóm.
Amúgy meg ha ezektől eltekintünk, igazából nincs is más probléma. Kivétel ez alól a tény, hogy rettenetesen félek. Szerintem életemben nem féltem még ennyire randira hívni senkit. Teljesen elgyengít. Viszont le akarom már zárni, mert ez a szenvedés sem jó. Meg ez a bizonytalanság. Nem is értem hogyan bírtam más srácokkal. Fene enné meg az egészet. Ne legyetek soha ilyen szerencsétlenek, mint én. Tényleg. Ez a jó tanácsom így a végére.
Only love can hurt like this2016.10.02. 00:58, Eden
Csütörtökön volt csoporttársam születésnapja, úgyhogy áthívtak Pécsre megünnepelni. Eleinte furcsa volt ott lenni köztük, úgy éreztem, hogy már nem tartozom oda, meg mint aki nagyon sok dologról lemaradt, és már nem része ennek a közös valaminek. Volt egy pillanat, amikor a társaság egyik fele beszélgetett a szoba egyik felében, a másik meg a másik felében, én meg ültem középen, és úgy... a gondolataimba mélyedtem, mert olyan kirekesztettnek éreztem magamat. Pedig amúgy nem is ilyen gondolatokkal mentem oda, de közben valahogy mégis ezt éreztem, és nem volt kellemes. Ezért nem mondanám, hogy hű de jól éreztem magam. Mintha valami hiányzott volna.
Pénteken meg jöttem is haza reggel a nyolcas busszal, nem tudom miért, de volt egy olyan megérzésem, hogy korán kell hazajönnöm, ami végül be is jött. Megint volt egy olyan párbeszéd, amit simán félre lehetne érteni, de most megint úgy vagyok vele, hogy félek ezt meglépni. Utána még beszélgettem is Vele kint az üzlet előtt a padon, de valahogy képtelen voltam kibökni, hogy ráér-e. Pedig csütörtökön is és pénteken is volt egy-egy megjegyzése, amire rá lehetett volna harapni, ha egy kicsit bevállalósabb vagyok, de hát nyilván nem. Mindenről beszéltünk, csak erről nem. Olyan dolgokba kérdez mindig bele, amik ilyen... hát személyesebbek, és nem feltétlenül mondanám el mindenkinek. Például hogy el kellene kezdenem énektanárhoz járni, de félek, hogy a tanár azt mondja, hogy borzasztó hamis a hangom, és nem mehetek tanítóira. És ezt például nem is mondtam még senkinek, ő volt az első, de nem azért mondtam el, mert jaj én lelkizni szerettem volna, csak valahogy gondolkodás nélkül kicsúszott a számon. És imádtam, hogy megérti, még akkor is, ha ennek később nem lesz jelentősége.
Tegnap amúgy, pont azért, mert kint ültünk kettesben és végre elmondhattam volna neki a dolgokat, de végül nem tettem, na ezért éreztem magam rettenetesen rosszul. Tudjátok, mikor nincs már kit okolni, csak saját magatokat. Már nem mondhattam azt, hogy ott voltak a vendégek, vagy az ő anyja meg az enyém. Nem volt senki, csak mi és a lehetőség, amivel nem éltem. Már tényleg csak saját magamra haragudhatok.
Aztán este úgy voltam vele, hogy mivel ennyire képtelen vagyok rá, hogy szemtől szemben megmondjam neki, hát megírom facebookon, ami amúgy egy tök gagyi megoldás, mert nem igaz, hogy nem vagyok annyira felnőtt, hogy elé álljak ezzel (nem, nem vagyok). Meg is nyitottam a chatablakot, le is írtam. Aztán kitöröltem. Nem ment.
Meg akarom védeni magam a csalódástól, csak az a baj, hogy ez a bizonytalanság meg nem állapot. Mondják nekem, hogy hívjam el, nem veszíthetek semmit, meg majd túl leszek rajta, ÉS ANNYIRA IGAZUK VAN, és tudom, az eszemmel fel tudom fogni, hogy amiket mások mondanak, azt az én érdekemben mondják, mert törődnek velem annyira. És ezért csak még rosszabb az egész.
El kellett volna hívnom júliusban, mert azóta már rég túl lehetnék rajta. Erre konkrétan három hónapja megy ez, és közben egyre jobban megkedveltem. Sőt, lehet, hogy ez már több is puszta kedvelésnél.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Archívum - 2016. október
