Mostanában nem írtam nektek az énekóriáimról, úgyhogy azt hiszem itt az ideje. Az utóbbi időben nagyon jól mentek az órák, ami annak is köszönhető, hogy nagyon sokat gyakorolok itthon. Először csak egy-egy órával kezdtem, múlt héten viszont felemeltem a kettőre. Aminek mondjuk meg is lett az eredménye, mert szerda óta fáj a torkom, még el is ment sokszor a hangom. Jó, hát ez nem volt túl jó ötlet, de basszus, ilyen még nem fordult elő velem, ez egészen új volt. Azért is gyakoroltam ennyit, mert szerettem volna csinálni egy covert, hogy megmutassam az ismerőseimnek, hogy milyen a hangom. Nos, nem kellett volna.

A belülről hallatszó hangommal már megbarátkoztam. Az oké, hogy furcsán szól, már nincs is vele semmi bajom. Sőt, G4 felett már kifejezetten tetszik a hangom. Nos a probléma az volt, hogy én ezt a próbálkozást felvettem. És katasztrófa volt... szembesülni azzal, hogy hogyan szól a hangom felvételről... hát borzalmasan. Az első gondolatom az volt, hogy mintha egy tizenhárom éves kisfiú lenne mutálás előtt. Még Justin Biebernek is nőiesebb hangja volt a One More Time-ban. Úgyhogy konkrétan két sor után kitöröltem a francba a felvételt, és utána sírtam egy jót, hogy én actually azt hittem, hogy nem vagyok annyira fertelmesen rossz, közben meg de.

Aztán ma voltam tanárnál, és mikor kellett volna énekelni, egyszerűen nem jöttek ki a hangok a számból. Nem bírtam megszólalni. Annyira nem akartam hallani a hangomat, nem akartam emlékezni a kudarcra. Aztán persze megkérdezte, hogy mi a baj, szóval elmeséltem neki... igazából ritka szánalmasnak éreztem magam közben, és érzem még mindig, most, hogy ezt a bejegyzést írom. Persze igyekezett megnyugtatni, hogy egyáltalán nem kisfiús a hangom, de ha az is lenne, azzal se lenne semmi baj, mert a hangszín csak ízlés kérdése, amíg tiszta és eltalálom a hangokat, addig teljesen mindegy, hogy miként szól. Az tény, hogy gyerekes, de az csak azért van, mert huszonegy évig közöm sem volt az énekléshez, meg eléggé bizonytalan a hangom. De ezen lehet javítani. Aztán még le is cseszett, hogy mért töröltem ki a felvételt, be kellett volna hoznom megmutatni neki, mert ő majdnem száz százalékig biztos benne, hogy nem volt annyira rossz.

Csak én borzasztóan maximalista vagyok. Amiről azt mondta, hogy nem feltétlenül rossz, igazából jó, hogy ilyen igényes vagyok arra, hogy jobb legyek. Akkor van a baj, ha már a jó sem elég jó. És sajnos én ilyen vagyok... vagy kétszáz százalékkal csinálok valamit, és baromi jó vagyok benne, vagy sehogy. Sajnos ilyen a személyiségem. Az viszont tetszett neki, hogy ilyen sokat gyakorolok, szerintem nem számított rá. Még ő mondta, hogy ők szoktak a kórusban másfél órát gyakorolni, szóval túl is teljesítettem magamon.

Azt viszont nagyon sajnálta, hogy így elkedvtelenített a dolog. Igazából, és ezt mondtam neki is, én annyira szeretek énekelni, hogy nem olyan szeretnék lenni, aki csak tíz dalt tud elénekelni, hanem aki tényleg tud jó lenni. És a szorgalmam abszolúte megvan hozzá, mert ma mikor hazajöttem tőle, még lenyomtam egy laza háromnegyed órát. Bár rettenetesen félek attól, hogy nem leszek képes megint énekelni, úgy, mint az elmúlt hetekben. Nem tudom mért volt ez ekkora pofán csapás nekem. Esküszöm, nem hittem, hogy mekkora jó énekes vagyok, de azt se mondanám, hogy szar. Legalábbis eddig nem mondtam volna. Most viszont elbizonytalanodtam, és ez baj, mert következő hónapban lesz a felvételim, és már olyan jó úton haladtam. És nem akarom elveszíteni az éneklést. Nem vagyok hajlandó rossz lenni.