A legutóbbi bejegyzést eléggé sietősen írtam meg, és bevallom, hogy energiám se volt túl sok hozzá, nem mintha most lenne. Viszont már itt van július utolsó napja, és ebben a hónapban alig írtam, pedig lett volna mit. Meg azért sem írtam többet, mert másnap jönni akartam egy igazán szomorú és önsajnáltató bejegyzéssel, csakhogy nem kísértettem meg a sorsomat, és végül nem jött össze az, ami miatt kibuktam volna. Rajtam múlt volna, mert én nem léptem, egyszerűen nem volt bátorságom hozzá. Nem tudtam volna elviselni, ha nemet mond, úgy voltam vele, hogy akkor már inkább szenvedek itthon a négy fal között, ahogy eddig is tettem. Csakhogy valószínűleg erre már nem is lesz szükségem. Mert egyszerűen az ilyet megérzi az ember. Mármint azt, hogy nem érdekli a másikat. És abból már megjöttem, hogy áltassam magam mindenfélével.

Tudjátok, az esik/esett rosszul, hogy bent az üzletben kedves velem, meg beszélgetünk, és ezt most nem úgy értem, hogy félreérthető vagy ilyesmi, csakhogy a neten iszonyatosan elutasító velem szemben, olyan szinten, ahogy élőben sosem volt. Persze, mert azt látja anyám. Csalódott vagyok, hogy az egész kedvessége megjátszott, hogy minden csak egy máz az anyja és az én anyám előtt. Hát sajnos ilyenek az emberek.

És nem kifejezetten miatta, de ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mi baj velem. Miért nem akar engem senki. Nem tartom magam egy világ rondájának, azt se gondolom, hogy annyira borzalmas személyiségem lenne, hogy engem nem lehet kedvelni, nincsenek akkora igényeim, hogy sportkocsival jöjjön értem egy srác, meg ilyen meg olyan éttermekbe vigyen, és minden héten vegyen valami ajándékot. És még csak nem is tartok ott, hogy elcsesszem a dolgot, mert az se jön össze, hogy valaki engem egyáltalán meg akarjon ismerni. Mert vagy félnek tőlem, vagy ha barátságos vagyok, akkor azt meg félreértik. Azt se gondolom, hogy minden férfi egytől egyig hülye lenne, és én vagyok itt az ész, sőt, pont, hogy ettől csak keresem magamban a hibát. Ez nem nagyképűség, de ha végigmegyek a városon nyáron, mindig megbámulnak az emberek. Miért csak eddig tart a dolog? Miért vagyok én ilyen félelmetes, akit senki nem akar megismerni?

Ne haragudjatok az eltűnésért, meg hogy régen jelentkeztem, kicsit összejöttek most a dolgok. Elkezdtem anyunál dolgozni, ami elég sok energiát leszívott belőlem, és estére már nem maradt kedvem írni. Amúgy nagyon élvezem, és már előre látom, hogy rossz lesz abbahagyni. Baromi jó érzés, hogy hasznos dolgot csinálok, és leveszek egy halom terhet anyu nyakáról, csak mert segítek neki. Időben is jobban kijön. Hajat mosok egyébként, söprögetek, fóliát mosogatok, meg csavarókat, törölközőket hajtogatok, szóval az ilyen fodrász "alja munkákat", bár nekem tetszik. Nem mennék el fodrásznak, de ezt a segítést élvezem. 

Amúgy hétvégén akartam jelentkezni, de vasárnap délelőtt hívott legjobb barátom, hogy menjek velük a Balatonra, én meg kaptam az alkalmon, mert nem nagyon mentem volna nyaralni sehová (anyuék mennek Füredre, de nem akarnak elvinni). Tegnap jöttem haza amúgy, igazából nagyon jó volt, bár hiányzott crushom, ami biztos totál felesleges érzelem, mert 100%-ig biztos vagyok benne, hogy én nem tetszem neki. Na mindegy. Rossz érzés volt őt hiányolni esténként. Remélem minél hamarabb túl leszek rajta, mert nem szeretek így szenvedni. És bocsássatok meg, de egyelőre csak ennyit voltam képes kipréselni magamból.

Múltkor arról szerettem volna mesélni, csak egy kicsit hagytam magamban leülepedni, a rossz időt pedig tökéletesen kihasználom most arra, hogy erről írjak, na a lényeg, hogy kicsit az érzéseim kerülnek terítékre. Úgy érzem, mintha meztelen lennék, pont az ilyen lelkizős bejegyzéseket szoktam később megbánni, ilyenkor mindig úgy érzem, mintha megtudtak volna az emberek valamit rólam, amit nem kellett volna. Ilyenkor kellene privátra állítani a blogot, nem? Nem fogom. De már megint terelem a szót.

Múltkor azt mondták a csoporttársaim, és ők nem is az elsők, akik ezt felhozzák, hogy egyiküknek halálfélelme volt, amíg meg nem ismert közelebbről. Jó, ez nyilván túlzás egy kicsit, de érthető a lényeg. Nem ők az elsők, akik ezt mondják. Szinte mindenki ezt mondja rólam. Hogy én elsőre olyan szúrós vagyok, aztán később kiderül, hogy nem, sőt, épp az ellenkezője, de ehhez kell idő. A legtöbb ember meg nem akarja kivárni ezt az időt, és rögtön az első két találkozás után elkönyvelik, hogy goromba pokróc vagyok. Nem mintha azt várnám bárkitől is, hogy várjon rám, amíg kegyeskedem jó fej lenni. Nem erről van szó, de nekem ez fel sem tűnt, amíg nem mondták. Pedig tizenegyedikben az osztályfőnököm is ezt mondta, hogy mikor átmentem hozzájuk (tizedikben osztályt váltottam), akkor nagyon szúrós voltam, de aztán tizenegyedikben egyre nyíltabb lettem. Őszintén? Nekem kell idő, amíg felmérem a terepet, hogy ki szimpatikus és ki nem. Nem kezdek el már az első találkozásnál örök barátságot színlelni, ez nem én vagyok. De nem gondolnám, hogy tényleg egy szúrós kaktusz lennék, aki mindenkivel barátságtalan. Attól, hogy nem nyalom ki a fenekét mindenkinek az első találkozás alkalmával, még nem nézem le őket, vagy nem gondolnám, hogy felsőbbrendű lennék. Csak óvatos. Az viszont baromi rosszul tud esni, hogy engem nem lehet elkönyvelni ilyen személyiségnek, hanem mindig azt sulykolják belém, hogy változzam meg, és legyek ilyen cserfes, csacsogós ember. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki ilyen, de tőlem ne várják el. Nem kell engem lesajnálni sem, meg kérdezgetni, hogy most mi bajod velem? (ettől falnak tudok menni). Ha nekem bajom van valakivel, akkor azt igazán észre lehet venni, és nem azzal, hogy csendes vagyok társaságban. Alapból az vagyok, csak a család és a szűkebb baráti kör a kivétel.

Ennyit erről, most jöhet a másik rész. Azt hiszem említettem már, hogy anyu megkért rá, hogy segítsek neki hajat mosni bent az üzletben. Mellette még söprögetek, törölközőket hajtogatok, elmosom a festékes tálakat, elszaladok ezt meg azt venni, mert egyelőre a vendégekhez nem enged oda, amíg nem tudok rendesen hajat mosni. Már gyakoroltam egy-két emberen, de nyilván nem két nap után tanul meg az ember rendesen hajat mosni. Kérdezhetitek, hogy ezen mit kell annyit tanulni, nos, higgyétek el, van mit. De legalább most, hogy bejárok, és egész nap bent vagyok, láthatom a crushomat. Hát, nem sokat haladtam ebben az ügyben, inkább úgy érzem, hogy visszafejlődtem ahhoz képest, amit eddig felépítettem. Szóval pasiügyben rólam azt kell tudni, hogy nagyon el tudom cseszni a folyamatos agyalással és analizással, de nem is ez a lényeg, hanem hogy eléggé sok időbe telt, amíg megtanultam kezdeményezni. Én nem veszem be azt, hogy egy lány nem kezdeményezhet, könyörgöm, nem a XIX. században élünk már, és ettől senki nem tapad, feltéve ha okosan teszi ezt. Ha nekem tetszik valaki, akkor igenis lépni fogok. Amióta egyetemre járok, azóta nem okoz gondot, hogy ráírjak valakire, lehet, hogy egy-két hétig (három, négy, öt stb) hisztizek miatta, de aztán csak lépek valamit. Volt, hogy nem jött össze, persze, de tavaly április óta négy sráccal is azért próbálkoztam, mert én mertem lépni, különben nem is tudták volna, hogy bejönnek. Az más kérdés, hogy azóta egyikkel se vagyok együtt, de legalább megpróbáltam. De kicsit más volt, mert ezek az egyetemen voltak, ahol el voltam szakadva ettől a környezettől.

Itt az fogja vissza a kezemet, hogy ők, mármint crushom és anyu ismerik egymást. Tudom, hogy már megint negatív vagyok, de nem merek lépni, mert ha esetleg nem jön össze, akkor neki lehet, hogy kellemetlen lesz anyu előtt. Viszont ott van az a gondolat is, hogy basszus, csak annyire érett már, hogy tudja ezt kezelni felnőtt módjára, mégsem egy tinisrácról van szó. Igazából tehát mégiscsak a visszautasítás az egyetlen, amitől félek. Ugyan ki szereti, ha nem viszonozzák azt, amit érez? Túl nagy dologként állítom be ezt, dacára annak, hogy számtalan alkalommal csalódtam már. Szóval igazán "hozzászokhattam volna" már, vagy hogy mondjam. Mármint ezt most úgy értem, hogyha valakit életében fogjuk rá húszszor visszautasították, már nem annyira viseli meg, mint az első után. Persze ez sok mindentől függ, nekem mondjuk elég ronda eseteim voltak már, mondjuk kinek nem? Ez az egész visszautasítás csak attól függ, hogy én hogyam élem meg. És igazából ott (is) rontom el a dolgot, hogy nem egy hét után írok rá, vagy maximum két hét, hanem várok, és amíg várok, egyre jobban megkedvelem, aztán persze, hogy jobban fáj, mint egy-két hét után. Mert ha most nem kedvel, nem valószínű, hogy fél év múlva fog. Észrevettétek, hogy próbálom magam rábeszélni a dologra? Nagyon. De még mindig nem sikerült elég bátorságot gyűjtenem. Vajon mások is ennyit szenvednek a saját hülyeségük miatt, amíg rá mernek írni valakire, vagy csak én vagyok ennyire bénaság?

Akartam egy bejegyzést szentelni ennek az ügynek, mert nagy rajongójukként tartom magam számon, és képmutatónak éreztem volna magamat, ha nem szólalok meg az eset kapcsán. Szóval, aki esetleg nem olvas angolul tumblr-t vagy twittert, annak újdonság lehet, hogy a fiúk háza táján most van egy kis botrány, ami nem is olyan kicsi. Legalábbis az egyik, de én kezdeném azzal, amelyik szerintem nem akkora probléma.

Szóval tegnap egy baráti-családi összejövetel volt Mark családjánál, mivel ugye legutóbbi Los Angelesben léptek fel, Mark pedig odavalósi. Az összejövetel zártkörű volt, de a snapchates fényképeknek és videóknak köszönhetően napvilágra kerültek olyan dolgok is, amiknek nem kellett volna. Az első, hogy Yugyeom ivott. Ezt mondjuk csak pár kép támasztja alá, amin úgy néz ki, mint aki egy kicsit illuminált állapotban van. Ez azért verte ki a biztosítékot, mert Yugyeom csak 18 éves, és Los Angelesben csak 21 felettiek fogyaszthatnak alkoholt. Viszont ha jó helyen néztem utána, elvileg egy zártkörű, baráti összejövetelen megengedett. Nem hiszem, hogy akkora botrány lenne, hogy ilyen körben ivott, legalábbis én ezért biztosan nem fogok pálcát törni felette. A másik ügy már kényesebb.

Bambam ugyanis azt a szót használta, ami sértő a fekete bőrű emberekre nézve. Azt a bizonyos N-nel kezdődő szót. ÁLLÍTÓLAG Mark barátai mondták neki, hogy ilyen "haver" jelentése van ennek a szónak, Bambam ilyen szövegkörnyezetben is használta, nem mintha ezzel fel akarnám menteni őt, de nem elhanyagolható tényező, hogy nem szándékosan akart ennyi embert megbántani. Hibázott, nem mentegetem, remélem bocsánatot fog kérni, és legközelebb óvatosabb lesz, hogy milyen szavakat használ. Mark barátairól is megvan a véleményem, már a koncerten se tudtak viselkedni, teljesen rossz fényben tüntették fel magukat, ez most sem változott. És tudom, hogy alapvetően nem kellett volna ilyen szituációba kerülnie Yugyeomnak és Bambamnek, de nem gondolom, hogy jó ötlet ilyeneket levideózni és felrakni a netre azoknak a bizonyos "barátoknak".

Ez az én véleményem erről az ügyről, nem mondom, hogy ártatlan báránykák, nem fogom felmenteni őket, sőt, csalódott is vagyok, amiért Bambam ilyen ignoránsan viselkedett. Nem volt szükségünk pont egy ilyen botrányra. Én nem fogom őket kevésbé szeretni, de ez nagyon nem tett jót a hírüknek. Főleg, hogy Bambamet eddig is rengeteg támadás érte az "éretlen" viselkedése miatt, ez most csak olaj volt a tűzre. Azonban akik halálos fenyegetéseket küldenek neki, semmivel nem különbek, sőt, elkeserítő, hogy egy rosszul megválasztott szó miatt valakinek a halálát kívánják egyesek. Én csak azt remélem, hogy ez nem fog véget vetni a karrierjük, tekintve, hogy mostanában felszálló ágban voltak.