Az előző hetem enyhén szólva is borzalmas volt. Olyan szinten nem találtam a helyemet, és olyan szinten rám tört a letargia, mint... mint minden ősszel. Nem tudom ez miért van amúgy. Veletek nem szokott így lenni? Októbertől kezdve nekem valamiért olyan hihetetlenül rossz kedvem lesz mindig. És nem csak rossz kedv, hanem olyan... semmilyen. Semmihez nincs kedvem, csak otthon feküdnék, de se sorozatozni nem volt kedvem, olvasni se, írni se, közben mégis annyi mindent csináltam volna, de nem tettem meg semmit. Ez az állapot nálam kitart egészen... tavaszig. Csak télen még megfejelem egy kis ingerültséggel is, amikor konkrétan nem lehet velem normálisan beszélni, mert mindennel és mindenkivel bajom van. Nagyon igyekszem, hogy idén ne így legyen. Ezért előző héten otthon maradtam, nem mentem dolgozni, de rájöttem, hogy attól csak rosszabb. Ha egyedül vagyok egész nap, és igazából nincs semmi, ami lekötne, mert semmihez nincs kedvem, az rosszabb. Bent legalább elvonták volna a figyelmemet. Szombaton például volt egy születésnapi buli, amiről már éjfél előtt leléptem, mert annyira nem éreztem, hogy nekem ehhez lenne akár egy minimális hangulatom.

Az egyetlen pozitív dolog, ami előző héten történt, hogy voltam énektanárnál. Azt hiszem említettem már, hogy elkezdtem járni, de most lusta vagyok visszanézni. Vinnem kellett egy dalt, amit elő kellett adnom, mert így végre hallhatta a tanár, hogy milyen a hangom, ha tényleg énekelek (mert igazából nem nagyon merek). A Maroon5-tól a This love-ot vittem végül, mert ezt tudom és szeretem is. Azt mondta a tanárnő egyébként, hogy jól elénekeltem, a ritmusérzékem az totál rendben van, csak végig egy síkon tartottam az egészet. Ami nyilván azért van, mert Adam egy képzett énekes, akinek nagyobb a hangterjedelme, mint az enyém. De mondta, hogy feljebb tudjuk mi ezt tornázni, a fülem is tök jó, csak bátortalan vagyok nagyon. Ja és alt a hangom, sőt, azt mondta, hogy olyan mély, hogy már majdnem férfias. Ezen jót nevettem egyébként. Csak mondjuk ez nem túl jó hír, mert a gyerekeknek magas hangon kell énekelni, mert magas a hangjuk, én meg olyan vagyok kb, mint egy medve. Lol. Kicsit megijedtem ettől amúgy, de mivel a tanárnő nem mondta, hogy reménytelen lennék, ezért nincs is okom ezt hinni. Mert ő aztán tényleg megmondja a tutit.

Amúgy ez a hét már sokkal jobban indított, mert az előző, mert héj, BLACKPINK comeback. A lányok most sem okoztak csalódást nekem, nagyon tetszik a Playing with fire és a Stay is. Mind a klip, mind a dal. Ráadásul pont a Twice comeback után nem sokkal jelentek meg, szóval akaratlanul is összehasonlítja az ember egy picit. Csak abból a szempontból, hogy amúgy én kedvelem a Twice-ot, de sokal közelebb áll hozzám az ilyen mature concept, mint a cukiskodás, amit a Twice tol. Nagyon örülök, hogy van egy olyan lánycsapat, ami pont eltalálta az ízlésemet. 

Nem tudom ti mennyire követitek amúgy az egész koreai szórakoztatóipart, vagy csak egy-két bandát szerettek, és azokkal foglalkoztok, én mindenesetre mindig odafigyelek a friss megjelenésekre, és úgy az egész zenei világ érdekel, köztük az ilyen díjátadók is, mint a MAMA. Persze ennek is megvan a híre, például, hogy a Big 3 (SM, YG, JYP) szépen elosztja egymás között a díjakat. Ennek ellenére én most szavaztam idén, le is írom ide, hogy kikre voksoltam. Ha ti is szavazni szeretnétek, akkor itt megtehetitek.

Jöttem mesélni egy kicsit, mert most éppen ráérek, na nem mintha olyan sok dolgom lenne, mert ez a hét úgy, fogjuk rá, hogy forgalmas volt. Végre rászántam magam, hogy legyőzzem a félelmemet, és elmenjek énektanárhoz, lesz ami lesz alapon, ha azt mondja, hogy baromi rossz hangom van, akkor így jártam, még mindig lenne időm másik szakot keresni. De! Azt mondta, hogy a hallásom jó, és abban a kis tartományban, amiben énekeltem, abban jó vagyok, csak az a baj, hogy lát bennem egy baromi nagy gátat, ami miatt nem merem elengedni magamat. Ebben igaza van egyébként, én amúgy imádok énekelni, és szinte minden nap szoktam, de a saját hangomat én hamisnak, erőtlennek tartom, ezért nem merek nagyon énekelni... viszont muszáj lenne produkálnom valamit, mert egyelőre ez még kevés, mondjuk egy óra után nem is lehet csodákat várni - legalábbis tőlem. Sorra vettünk népdalokat, hogy miket ismerek, melyiket tanultuk, és így összeszedtünk tíz plusz egyet (a felvételire tízzel kell készülni, de megtanulok majd egy olyat is, amit eddig nem ismertem). Aztán vissza kellett énekelnem a hangokat, amiket a tanárnő énekelt, megnézte a ritmusérzékemet is, és egyáltalán nem esélytelen a dolog. Mondta, hogy jövő hétre készüljek egy dallal, mindegy milyennel, lehet kortárs is, a lényeg az, hogy szeressem és ismerjem, és adjam majd elő. Egyelőre még nem tudom mit vigyek, mert bár nem mondta, hogy magyart kell, azért sanszos, hogy igen, én meg magyar dalokat nem nagyon szoktam énekelni... na mindegy.

Kedden volt a születésnapom. Amit amúgy rühellek, ennél jobban csak a szilvesztert utálom, és az nagy szó. Olyan semmilyen is volt a nap, nem is éreztem jól magam, inkább lelkileg, mint fizikailag értem ezt. Az segített, hogy elkezdtem nézni a Tokyo mew mew-t (igen, a huszonegyedik születésnapomon lol), úgy jól esett a kis lelkecskémnek olyan animét megnézni, amit tizenévesként szerettem (azóta már be is fejeztem a szinkronos részeket). Este még átjött a család, de a barátaimmal szerdán ünnepeltünk. Átmentem Pécsre, mert az egyik barátom hívott, hogy ünnepeljük meg. Egy kávézóban ültünk össze, és bár múltkor baromira úgy éreztem, hogy én már nem tartozom közéjük, ahhoz képest most jól éreztem magam. Hajnali egykor még felugrottunk az egyik barátnőmékhez enni, mert mindenki baromi éhes volt, ő meg nagylelkűen felajánlotta, hogy hát főzött a párjának, ehetünk belőle mi is. Na most én nem tudom mennyit eszik a barátja, mert eléggé vékony srác, de annyi kaja volt, hogy hat fő totálisan jól lakott vele, és még maradt is... amúgy finom volt, meg vicces is - hajnali kettőkor spagettit enni.

Jaj, úgyhogy nagyon jól éreztem magam, és nagyon kellett ez most nekem, kiszakadni egy kicsit ebből a környezetből. Mert bár azt írtam, hogy nem bánt annyira a dolog, nyilvánvalóan igen, és egészen szerdáig rosszul is éreztem magam. Aztán ahogy átmentem Pécsre, csütörtökön pedig hazajöttem, nem tudom miért, de enyhült ez az érzés. Beszéltünk róla a srácokkal, igaz nem sokat, mert nem akartam, hogy erről szóljon az este, de valahogy már nem is tűnik olyan nagy dolognak ez az egész. Úgy érzem most, hogy én erre nem akarok több időt és energiát pazarolni, talán az énem egy részének jót tenne, de úgy érzem, hogy július óta én szenvedtem ez miatt eleget, úgyhogy többet már nem akarok. Most csak saját magamra koncentrálok, az éneklésre például, ha az nem lenne, biztosan sokkal elveszettebb lennék. Illetve szeretnék megint írni, már kezd is körvonalazódni a fejemben egy sztori, majd ha lesz valami konkrét, akkor biztos linkelem nektek. Meg ott van még az olvasás, mert vettem szülinapomra egy rakat könyvet, plusz még van egy csomó, ami a polcomon áll, de még nem olvastam el őket. Most így ezekre van szükségem, és hogy őszinte legyek, nem is bánom.

Jaj de sok minden történt, mióta nem írtam. Egy hete lett kiszedve a fal az üzletből, ennek örömére múlt vasárnap mentünk be takarítani. Amúgy én egy nap alatt hozzá is szoktam, tetszik, hogy nincs ott, nagyon style-os lesz, ha rendesen berendezik, meg kap egy normális festést, mert most nagyon nem néz ki jól. Csütörtökön voltam fent Budán, mert most volt a fél éves kontrollom a szemem miatt, szerencsére mindent rendben találtak, azt mondták, hogy tökéletes lett, mindenféle forradás nélkül visszament a lebeny a helyére. Láttam az összes számot a falon, ami hihetetlen, mert a műtét előtt szemüvegben se ment az utolsó sor. Számomra ez akkora boldogság, hogy az valami hihetetlen.

És most jöjjön a feketeleves. Gyerekek, túlvagyok rajta. Sajnos nem a srácon, csak azon, hogy megmondtam neki, hogy mit érzek. És igen, kikosarazott, és igen, borzasztóan fáj, és szarul érzem magam, és most mindent nagyon negatívan látok, de el fog múlni. Tudom, hogy így lesz. Megmondom őszintén, sejtettem, hogy nem lesz a válasza, felkészítettem rá magam, ezért nem is ért meglepetésként, főleg, hogy az utóbbi pár napban nagyon sunyiskodott. Ezzel meg is alapozta azt, hogy eleve úgy álljak a dolgokhoz, hogy ez nem fog összejönni. Már csak azért akartam elmondani neki a dolgot, mert baromira nehézzé vált ez az egész. Kedvelni valakit. Nem bírtam már elviselni. Úgy éreztem, hogyha tovább húzom, tönkretesz engem ez lelkileg. Már fizikálisan sem éreztem jól magam. Alig aludtam, állandó gyomorgörcsöm volt. Erre utal a cím is egyébként. Pink-nek van egy dala, amiben arról énekel, hogy "And I swear you're just like a pill / Instead of making me better / You keep making me ill." Ezt éreztem én is. És bár nem élőben mondtam meg neki, ahogy szerettem volna, nem bánom ezt se. Tényleg, semmit nem bánok ebből az egészből, semmit nem csináltam volna máshogy. Nem, még az időponttal sincs semmi bajom. Jó, nyilván mondjuk ha nyáron történt volna, már túllennék rajta, de most sem érzem úgy, hogy ez nehéz lesz. Aztán ki tudja, lehet, hogy ilyen poszt-traumásan kijön majd rajtam, és pár nap múlva fog rám szakadni, hogy baszki... vége. De amennyire paráztam én ettől, nem is volt olyan vészes végül. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

És tudjátok, az a furcsa még, hogy nyilván bánom, hogy nem jött össze, de az énem egy része, amikor a barátaim azt írják, hogy sajnálják, úgy van vele, hogy basszus, én nem sajnálom. Nem sajnálom, mert rájöttem, hogy pontosan olyan volt, mint amilyennek tartottam én az elején. Vakvágányra vitt az, hogy az anyja milyen jókat mondott róla, és őszintén, szerintem az tetszett, amit meséltek róla, nem az, amit valójában láttam. Azt szerettem volna, hogy olyan legyen, amilyennek leírták nekem, és nyilván van egy olyan része is, de nem teljesen fedi le a valóságot. Mert abban igaza van az anyjának, hogy gyáva, és nem akar konfrontálódni, de ezt úgy teszi, hogy közben árt a másiknak. És ez a nem mindegy.

Ha csalódott is vagyok, akkor azért, mert többet vártam tőle, nem tetszett, ahogyan ezt az egészet ő kezelte. Kb kérvényt kellett neki benyújtani, hogy méltóztasson válaszolni, mert ő az atyaúristen. Aztán bevág egy olyat, hogy ő rájött... aha. persze. Meg hogy maradjunk barátok. Drágám, soha nem voltunk azok. És nem is lennék ilyen töketlen ember barátja. Az a jó, hogy ezzel csak megkönnyíti a helyzetemet. Nyilván sokkal jobb az, hogy tudok rá neheztelni, mintha csak szimplán nemet mond. Szóval ezért jár a pacsi. Azért viszont nem, hogy ő állítólag tudott róla, mégis úgy viselkedett, ahogyan. Mert nekem szerintem sokkal több indokom lett volna azt feltételezni, hogy ő akar valamit, mint fordítva. Csak amíg nekem nem mondja valaki, hogy tetszel, addig nem vagyok olyan egoista, hogy azt higgyem. Már csak azért is, mert amiből ő ezt hiheti, az édeskevés. Nagy az arca, azaz igazság. És én ezt az elején is láttam ám. Örülök, hogy legalább ezt jól ítéltem meg, meg azt is, hogy ő nem gondol rám úgy. Legalább ehhez értek *erőltetett nevetés*.

Most fáj még. Most úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban kiszakadhat belőlem, és akkor úgy bömbölnék, mint egy kisgyerek. De akkor azért sírnék, mert én azt hittem, hogy jó lesz, és ezt fájdalmas megemészteni. Nem őt sajnálom, hanem azt az elképzelést, hogy vele szerettem volna lenni. És lehet, hogy ez meg tőlem nem fair, de jelenleg ezt érzem. Viszont tudom azt, hogy majd elmúlik, mert mindig elmúlik. És egy olyan emberrel nem sajnálom, hogy nem jött össze, aki megrekedt egy tizenhat éves értelmi szintjén. Nagyon gyerek még. Nagyon-nagyon. Most, huszonnégy évesen akarja bepótolni azt, amit nem tett meg évekkel ezelőtt. Nincs is ezzel semmi baj. Szimplán nem volt ő jó nekem, ennyi az egész. Történet vége.

Mint láthatjátok, megérkezett az új kinézet a blogra. Egyrészt már nagyon untam az előzőt, hiába volt szép, a sok rózsaszíntől megcsömörlöttem, és már nem volt kábé kedvem ránézni a blogra. Meg kellett is valami őszies, és igen, tudom, hogy az I már egy éve megjelent (pont most volt az évfordulója a napokban), úgy gondoltam, hogy ez tökéletes alap lesz az új dizájnhoz. Bár nem olyan szép, mint az előző például, de most ilyen kis egyszerűt akartam - na meg sötétet. Még nem is volt sötét kinézet a blogon, pedig amúgy régen (másik oldalamon nyilvánvalóan) szinte mindig azt tettem fel. Emlékszem, tizedikben vezettem egy blogot nagyon sokáig, és ott szinte mindig fekete volt a kinézet, illett a hangulatomhoz, mert akkor pont egy ilyen "sötét" korszakomat éltem, vagy hogy is fogalmazzak. Akkor nagyon magam alatt voltam, és ez visszaköszönt a dizájnon is, mintha csak a lelkiállapotomat tükrözte volna.

Most is erről lenne szó? Hát nem mondanám, bár az nálam mindig tuti, hogy minden ősszel, és még télen is, iszonyatosan rossz kedvem van (ami később ingerültségbe torkollik, ilyenkor nagyon grumpy tudok lenni). Eddig mindig azt hittem, hogy a suli miatt, de mivel most nincs, és érzem is, hogy romlik a kedvem, biztos valami más van a háttérben. Biztos az időjárás, utálom ezt a borongós, szürke időt, amikor úgy egybefolyik a táj színe, és minden olyan egyszínű, nyomott. Meg az óraátállítás is jön, megint négy-öt körül már sötét lesz. Grr. Utálom. Felőlem lehet hideg amúgy, csak a nap süssön.

Gondolkodom még, hogy mi okozza ilyenkor a rossz kedvemet. Közeleg a szülinapom. Nagyon nem szeretem, hogy őszinte legyek. Tudom ez tök butaság, de azért nem, mert minden évben van olyan személy, minimum egy, de általában több, akitől jól esne, ha felköszöntene, és általában pont ez(ek) a személy(ek) nem tetszi(k) meg. Szóval nekem a szülinapom minden évben csalódás ebből a szempontból.

Jaj nagyon elmentem negatív irányba, mondjuk jelenleg a kedvem is olyan... meh. Besokalltam, tudjátok? Nem akartam végül erre a témára is kitérni, de hát látjátok, megteszem. Mondjuk ha nem a blogomon, ugyan hol beszélhetném ki? Úgy egy hete, vagy inkább másfél - két hete kezdem azt érezni, hogy sok volt. Én nem tudom mások hogyan csinálják, például egyik barátnőm hét éve szerelmes egy srácba, és nem mondta el neki. Hogy a francba lehet ezt lelkileg bírni? Mármint azt megértem, hogy régen nem mondta el neki, tini lányként nyilván nehezebb, vagy hogy is fogalmazzak... ott meg tudom érteni, ha az illető fél a másik reakciójától, de így, felnőtt fejjel? Jó, most ez lehet képmutatóan hangzott tőlem, mert én meg három hónapja vacakolok, de azért három hónap mégsem hét év! Én már most érzem azt, hogy nem bírom tovább. Belefáradtam ebbe az egészbe. Az elején féltem, hogy megtudja, és most is félek, de már nem úgy. Most már az van bennem, hogyha nem mondhatom el, akkor megőrülök... úgy értve, hogy felőrli az idegeimet ez a tétlenség. Amit nyilván magamnak okoztam, de hát ez van. Csak sajnos bizonyos értelemben elszalasztottam a lehetőséget. Vázolom is mindjárt, hogy miért.

Az üzletben, ahol dolgozunk, régen kozmetika is volt. A zavartalanság érdekében egy fal választotta el a fodrászatot és a kozmetikát, de a két végén át lehetett járni a másikhoz. Na már most idén tavasszal elment az egyik kozmetikus (mert nyugodtabb környezetre vágyott), a másik pedig nyáron (ő meg várandós lett). Így anyu meg az Ő anyja ketten maradtak, most meg, hogy Ő is odajön, célravezetőbb, ha nagyobb teret csinálnak. Biztosan kitaláltátok már hogyan. Kibontják a falat. Ez meg is történt ma, úgyhogy kvázi elveszítettem a lehetőséget, hogy valahol kettesben beszéljek vele, mert ha tudtam volna, akkor azt a fal mögött, ahol eddig ő csinálta a vendégeket, megtehettem volna. Hát most jól elbaltáztam, mert mától kezdve nincs ott az a fal... Ezért is vagyok nagyon dühös magamra. Júliustól kezdve mostanáig itt volt a lehetőség, csak nem éltem vele, mert valami kifogásom mindig volt. Hát most már teljesen mindegy. Valami másik módszert kell kitalálnom. De úgy pár napon belül, mert már tényleg... szétfeszít ez az érzés, hogy nem tudja. Választól függetlenül... bárcsak tudná...